Előkerülhet még valaha kapitális viza a Tiszából?

Képzeljünk el egy élőlényt, amely a dinoszauruszok korát idézi, gigantikus méreteivel és évszázados életével a Kárpát-medence folyóinak koronázatlan királya volt. Ez a titokzatos óriás nem más, mint a viza, a Huso huso, mely egykor a Duna és a Tisza szívében is otthonra lelt. Sőt, legendás, kapitális példányairól áradoztak a krónikák, a halászmesék és a történelmi feljegyzések. De vajon ma, a 21. században, van-e még bármiféle esély arra, hogy egy ilyen monumentális teremtmény újra feltűnjön a Tiszában, vagy csupán egy szép, de végleg elveszett álomról beszélünk?

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, mélyre kell ásnunk a viza múltjában, meg kell értenünk pusztulásának okait, és számot kell vetnünk a jelenkor kihívásaival és a természetvédelem lehetőségeivel. Ez a cikk nem csupán egy hal történetét meséli el, hanem a folyóink, a természet és az emberi beavatkozások közötti összetett kapcsolatról is szól.

A Duna és a Tisza óriása: A viza legendája

A viza, vagy más néven beluga tokhal, a tokfélék (Acipenseridae) családjának legnagyobb testű tagja és egyben a világ egyik legnagyobb édesvízi hala. Méretei egészen elképesztőek: felnőtt korában elérheti a 6-8 méteres testhosszúságot és a több mint 1500 kilogrammos súlyt. Képzeljünk el egy ekkora élőlényt a Tiszában úszni! Életkora is rendkívül hosszú, akár 100-120 évet is megélhetett. Eredeti élőhelye a Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tenger, valamint az ezekbe ömlő folyók, mint például a Duna, a Dnyeper, a Don és a Volga. A viza anadrom hal, ami azt jelenti, hogy a tengerek sós vizében él és táplálkozik, de ívni, szaporodni édesvízbe, a folyók felső szakaszaira vonul fel, akár több ezer kilométert is megtéve. A Tisza, mint a Duna egyik nagy mellékfolyója, ideális ívóhelyeket biztosított számára egészen a mai Szolnok környékéig, sőt, egyes beszámolók szerint feljebb is.

A történelem során a kapitális vizák fogása nemcsak gazdasági jelentőséggel bírt (gondoljunk csak a rendkívül értékes ikrájára, a kaviárra, vagy a húsára), hanem társadalmi esemény és ünnep is volt. Halászatuk komoly tudást és erőt igényelt, a kifogott óriáshalak pedig bekerültek a helyi legendáriumba. Az utolsó, valóban kapitális méretű vizát Magyarországon a Duna alsó szakaszán, a Vaskapu előtt, a 20. század elején fogták. A Tiszáról származó utolsó biztos, de már nem kapitális méretű vizáról szóló beszámolók az 1900-as évek elejéről származnak.

Miért tűnt el a Tiszából a viza? A hanyatlás okai

A viza eltűnése folyóinkból nem egyetlen okra vezethető vissza, hanem egy komplex, tragikus folyamat eredménye, amelyben az emberi tevékenység játszotta a főszerepet. Nézzük meg a legfontosabb tényezőket:

1. Túlhalászat és orvhalászat: A viza rendkívül értékes halfajta volt, a kaviár és a hús iránti hatalmas kereslet óriási nyomást gyakorolt a populációjára. Mivel lassan ivaréretté váló és hosszú életű fajról van szó, a túlzott halászat különösen pusztító hatású volt. Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején a halászati technikák fejlődése (pl. hálók, zsilipes csapdák) drámaian megnövelte a kifogott példányok számát, és sokszor még az ívóhelyekre felvonuló, szaporodni készülő egyedeket is célba vették.
2. A Vaskapu-gátak megépítése: Ez volt az a „döfés”, ami végleg megpecsételte a hazai vizák sorsát. Az 1964-ben és 1984-ben épült Vaskapu I. és Vaskapu II. vízlépcsők (amelyek Szerbia és Románia határánál, a Duna szűk szurdokában találhatók) áthághatatlan akadályt képeznek a tengerből felvonuló tokfélék számára. A viza, mint anadrom hal, nem tud feljutni ívni a Duna felsőbb, és így a Tisza szakaszaira sem. Ez a gát gyakorlatilag lezárta a természetes migrációs útvonalat, megakadályozva a populáció természetes utánpótlását. Bár léteznek úgynevezett „hallépcsők”, ezek méretüknél és kialakításuknál fogva alkalmatlanok egy több mázsás, akár több méteres tokhal migrációjának biztosítására.
3. Élőhely-pusztulás és folyószabályozás: A 19-20. századi folyószabályozások drasztikusan megváltoztatták a folyók karakterét. A kanyarulatok levágása, a meder egyenesítése, a töltések építése mind hozzájárult ahhoz, hogy a viza számára létfontosságú ívóhelyek (sóderes, kavicsos mederszakaszok, amelyek megfelelő áramlási viszonyokat biztosítanak az ikrák számára) tönkrementek vagy elérhetetlenné váltak. A természetes árterek, amelyek táplálékot és menedéket biztosítottak, szintén eltűntek.
4. Vízi környezet szennyezése: Bár az ipari és mezőgazdasági szennyezés a 20. század második felében érte el tetőfokát, és az elsődleges csapást a Vaskapu mérte, a folyókba kerülő vegyszerek, nehézfémek és egyéb szennyezőanyagok folyamatosan rontották a vízminőséget, ami negatívan hatott a vizák túlélési esélyeire, különösen az érzékeny ikrák és ivadékok esetében.

Jelenlegi helyzet és természetvédelmi erőfeszítések

A viza (Huso huso) ma a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján a „kritikusan veszélyeztetett” (Critically Endangered) kategóriában szerepel. A faj jövője rendkívül bizonytalan. Nemzetközi szinten számos erőfeszítés történik a tokhalak védelmére, beleértve a CITES (Vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozó egyezmény) által bevezetett szigorú kereskedelmi korlátozásokat, tenyésztési programokat és élőhely-helyreállítási projekteket.

Magyarországon a viza teljes mértékben védett faj, de a természetes állomány gyakorlatilag eltűnt. Egyes, kisméretű (jellemzően más tokfajokhoz tartozó) példányok időnként felbukkannak a Duna alsó szakaszain, de ezek jellemzően vagy Romániából elszabadult tenyésztett halak, vagy a Vaskapu alatt élő elszigetelt populációk tagjai. A Tiszába semmilyen természetes úton nem tudnak már feljutni. Léteznek hazai és nemzetközi kezdeményezések más tokfajok, például a kecsege (Acipenser ruthenus) vagy az orosz tok (Acipenser gueldenstaedtii) visszatelepítésére, amelyek kevésbé függenek a tengeri migrációtól, de ezek sem hasonlíthatók össze a viza monumentális méretével és ökológiai szerepével.

Előkerülhet még valaha kapitális viza a Tiszából? A realista válasz

A szomorú, de reális válasz a kérdésre, miszerint előkerülhet-e még valaha egy kapitális viza a Tiszából, az, hogy természetes úton, önfenntartó populáció részeként: nem. Ennek oka a korábban említett, áthághatatlan Vaskapu-gát.

Ahhoz, hogy a viza természetes módon visszatérhessen és kapitális méretűre fejlődhessen a Tiszában, az alábbi feltételeknek kellene egyidejűleg teljesülniük, ami a jelenlegi ismereteink szerint teljességgel irreális:

1. A Vaskapu-gátak „semlegesítése”: Ez a legfontosabb és legkevésbé valószínű tényező. Vagy lebontanák a gátakat (ami gigantikus energia-, gazdasági és infrastrukturális következményekkel járna, és politikailag is kivitelezhetetlen), vagy olyan hatékony, hatalmas méretű hallépcsőrendszert építenének, amely egy több mázsás tokhal számára is átjárható lenne. Utóbbi technológia jelenleg nem létezik, és valószínűleg sosem fog ekkora méretben megvalósulni. A viza ívóhelyei a folyók felső szakaszain vannak, a gátak pedig lezárják az utat a Fekete-tengertől.
2. A természetes ívóhelyek helyreállítása: Még ha a gátak problémája csodával határos módon megoldódna is, a Tiszán a folyószabályozások miatt számos korábbi ívóhely eltűnt. Ezeket hatalmas munkával kellene visszaállítani, ami szintén évtizedeket venne igénybe.
3. A vízszennyezés teljes felszámolása: Bár a vízminőség javult az elmúlt évtizedekben, a folyóink még mindig szennyezettek, és az ivadékok rendkívül érzékenyek a szennyeződésekre.
4. Elegendő ivarérett egyed jelenléte a Duna alsó szakaszán: Jelenleg a Vaskapu alatt is rendkívül kis létszámú és elöregedett a viza populáció. Ahhoz, hogy a gátak eltűnése után elegendő egyed induljon meg felfelé, évtizedeken át tartó, óriási tenyésztési és visszatelepítési programokra lenne szükség, ami szintén nem garantálja a sikert.

Elméletileg persze elképzelhető, hogy tenyésztett vizákat engednének a Tiszába. De ezek a halak, mivel nem tudnának lejutni a Fekete-tengerbe, hogy ott fejlődjenek és ivaréretté váljanak, soha nem érnék el a kapitális méretet természetes körülmények között, és nem tudnának szaporodni, így nem hoznának létre önfenntartó populációt. Pusztán bemutató céllal, állománygyarapítás nélkül történő telepítésnek nincs értelme a faj túlélését tekintve.

Az a „kapitális viza”, amely egykor a Tisza mélységeiben élt és a Kárpát-medence természeti gazdagságát szimbolizálta, a Vaskapu-gát megépítésével lényegében elveszett a hazai vizek számára. Nem egy, a Tiszába visszatérő egyed az elképzelhetetlen, hanem egy olyan populáció létrejötte, amelyből ismét fejlődhetnek „kapitális” méretű, ivarérett egyedek.

A remény és a felelősség: Mi a viza üzenete?

Bár a kapitális viza visszatérése a Tiszába sajnos a mai körülmények között valószínűleg utópia marad, a viza története mégsem hiábavaló. Sokkal inkább egy élő, úszó emlékműve annak, hogy az emberi beavatkozás milyen drámai és sokszor visszafordíthatatlan hatással lehet a természetre.

A viza eltűnése intő jel, és rámutat arra, hogy a folyók nem csupán vízi útvonalak, árkok vagy energiaforrások, hanem komplex ökoszisztémák, amelyek számtalan fajnak adnak otthont. A tokhalak védelme, beleértve a hazánkban is még előforduló kecsegét és más kisebb tokfajokat, kulcsfontosságú. A folyóink vízminőségének további javítása, a természetes mederszakaszok és árterek megőrzése, sőt, ahol lehetséges, helyreállítása, a fenntartható halgazdálkodás és az orvhalászat elleni küzdelem mind olyan lépések, amelyekre szükség van, függetlenül attól, hogy a viza visszatér-e valaha. A viza legendája inspirációként szolgálhat arra, hogy jobban megbecsüljük és megóvjuk a még meglévő természeti értékeinket.

Talán sosem fogunk már találkozni kapitális vizával a Tiszában, de a viza, mint szimbólum, örökké emlékeztet minket arra, hogy milyen kincseket veszíthetünk el, és milyen felelősséggel tartozunk a következő generációknak. A folyóink jövője a mi kezünkben van. Építhetünk egy olyan jövőt, ahol a halak, a víz és az ember harmóniában élhet, még ha a vizák királya már csak a mesékben is úszik majd a Tisza mélyén.