A mély, sötét, fagyos vizek ölelésében, a vastag jégpáncél alatt lakom. Én vagyok a jeges tőkehal, az Északi-sarkvidék egyik legkisebb, mégis legfontosabb lakója. Életem nagy részét a jég alatt, a szűzies hidegben töltöm, ahol a fény alig hatol át. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen apró lénynek, mint én, nincsenek nagy gondjai, és csupán a túlélés a célom. De az utóbbi időben valami megváltozott. A csendes, kiszámítható világom egyre hangosabb, kaotikusabb és ijesztőbb lesz. Ahogy a jég egyre vékonyodik felettem, úgy tágul a szememben a kérdés: milyen jövő vár ránk, az Északi-sarkvidék lakóira?
A mi világunk, a jég alatti ökoszisztéma, maga a tökéletesség volt. A jég nem csupán menedék a ragadozók elől, hanem az élet bölcsője is. A jég alján, a jéglemezek repedéseiben virágzó algák, a jégalgák képezik a tápláléklánc alapját. Mi ezekkel táplálkozunk, és mi magunk is táplálékot biztosítunk számtalan nagyobb élőlénynek: fókáknak, belugáknak, narváloknak, és a rettegett jegesmedvéknek. Én vagyok a kis láncszem, amely összeköti a legapróbb élőlényeket a sarkvidék fenséges csúcsragadozóival. A hideg víz a barátom, a lassú anyagcserémet segíti, és megakadályozza, hogy más, melegebb vizekhez szokott fajok betolakodjanak a területemre és versengjenek velem az élelemért. A sarki éjszaka hosszú és sötét, de a tavasz visszatérő fényével új életre kel a víz, és a planktonfelhők megtöltik a horizontot. Ez a ciklus évezredek óta ismétlődött.
De most ez a ciklus felborul. Érzem a víz hőmérsékletének finom, alig észrevehető emelkedését. Eleinte csak pici változás volt, de aztán egyre markánsabbá vált. A jég, ami otthonom és védelmezőm, egyre vékonyabbá válik. Hallom a felszínen a zörgést, a törést, és látom, ahogy a megszokott, vastag, örök jégtakaró helyett egyre nagyobb nyílt vízi területek jelennek meg. A jégolvadás nem csupán esztétikai probléma a mi szemszögünkből, hanem az életmódunk alapját érinti. Kevesebb jég azt jelenti, hogy kevesebb felület van a jégalgáknak, a táplálékom elsődleges forrásának. Ez dominóeffektust indít el az egész táplálékláncban. Ha nekem kevesebb az élelem, akkor a fókáknak, akik engem esznek, is kevesebb jut. És így tovább, egészen a jegesmedvéig, aki már most is egyre nehezebben talál élelmet a zsugorodó jégtakarón.
Nemcsak a hőmérséklet változik, hanem a víz kémiai összetétele is. A felszíni vizek egyre savasabbá válnak. Mi, halak, szerencsésebbek vagyunk ezen a téren, mert a mi testünk nem meszesedik, de mi van a planktonnal, a puhatestűekkel, a kisméretű rákokkal, amelyeknek mészvázra van szükségük? Az óceán savasodás megnehezíti számukra a vázuk felépítését és fenntartását, ami végzetes lehet az egész ökoszisztémára. Ha eltűnnek a kisméretű szervezetek, amelyek a tápláléklánc alsóbb szintjein állnak, akkor én sem találok majd mit enni. A mi világunkban minden mindennel összefügg, és egy apró változás is lavinát indíthat el.
A jég visszahúzódása nemcsak a táplálékláncot borítja fel, hanem új, régebben ismeretlen veszélyeket is hoz. A nyílt vizeken keresztül új fajok, délebbi vizekből származó halak és gerinctelenek jutnak el a mi otthonunkba. Ezek az idegenek idegenkedve néznek ránk, de még inkább fenyegetést jelentenek. Versenyeznek velünk az élelemért, és talán olyan betegségeket is hoznak magukkal, amelyekre mi nem vagyunk felkészülve. Az invazív fajok érkezése felboríthatja a kényes egyensúlyt, amelyet a mi őseink évezredek alatt alakítottak ki.
És ott vannak az emberek. Sokáig nem is tudtunk a létezésükről, de most már egyre gyakrabban látjuk a nyomaikat. A jég visszahúzódásával egyre több hajó merészkedik a mi vizeinkre. Ezek a hatalmas, zajos, acélból készült szörnyetegek átjárják az otthonunkat. A hangjuk tompa dörejként rezeg végig a vízen, megzavarva a kommunikációnkat, a vadászatunkat és a szaporodásunkat. Nem is beszélve a veszélyről, amit a rajtuk lévő áruk jelentenek. Hallottam már a rémtörténeteket, hogy az olaj, amit szállítanak, hogyan képes megmérgezni a vizet, és elpusztítani mindent, ami benne él. Egy olajszennyezés a mi érzékeny sarkvidéki ökoszisztémánkban egyenlő lenne a végzettel. A tisztulási folyamatok itt sokkal lassabbak a hideg miatt, így a károk évtizedekig, ha nem évszázadokig megmaradnának.
A hajók csak a kezdet. Az emberek a jég alatt rejlő kincsekre is vágyakoznak: olajra, gázra, ásványi anyagokra. A kutatásukkal járó szeizmikus zajszennyezés már most is elviselhetetlen. A rengések, amiket okoznak, szétszakítják a csendet, és elűzik a halrajokat, amelyekre vadásznánk. Ha megkezdődik a kitermelés, az ipari tevékenység hatása elviselhetetlenné válik. A fúrótornyok árnyéka ránk vetülne, a hulladék mérgezné a vizet, és az állandó emberi jelenlét tönkretenné a békés élőhelyünket. Mi nem tudunk hova menni, nincs hova menekülnünk. Az Északi-sarkvidék a mi egyetlen otthonunk.
A halászat is egyre nagyobb fenyegetéssé válik. Bár engem nem célzatosan halásznak, a hálók, amelyeket más halfajokra vetnek ki, minket is magukkal sodorhatnak. A túlhalászat nemcsak a közvetlenül érintett fajokra van hatással, hanem az egész táplálékláncra. Ha eltűnik a táplálékom forrása, vagy ha a ragadozóimnak nincs elég élelem, akkor az én populációm is veszélybe kerül. Az ipari halászat mértéke és hatékonysága miatt nincs időnk regenerálódni. A hajók, a szonárok és a hatalmas hálók szinte mindenhol ott vannak, ahová csak elúszhatnánk.
És ne feledkezzünk meg a láthatatlan veszélyekről sem. A levegőben és a vízben terjedő szennyező anyagok, a mikroműanyagok és a perzisztens szerves szennyezők (POP-ok) lassan, de biztosan felhalmozódnak a táplálékláncban. Én megeszem a szennyezett planktont, engem megeszik a fókák, akik aztán megeszik a jegesmedvék. Minden egyes lépéssel a méreg koncentrációja nő. Bár mi nem látjuk, nem érezzük közvetlenül, a hatásuk pusztító. Gyengítik az immunrendszerünket, befolyásolják a szaporodásunkat, és hosszú távon veszélyeztetik a túlélésünket. Azt mondják, a sarkvidék a „világ szemeteskukája”, ahol a messzi tájakról származó szennyeződések végül lerakódnak a hideg vizekben. Ez a gondolat valósággal elborzaszt.
Mi, a jeges tőkehalak, a sarkvidéki ökoszisztéma kulcsfaja vagyunk. A mi sorsunk szorosan összefonódik az Északi-sarkvidék jövőjével. Ha mi eltűnünk, az egész tápláléklánc összeomolhat. A fókák éheznek, a jegesmedvék kihalnak, a tengeri madarak elpusztulnak. A globális felmelegedés, az emberi tevékenység által okozott nyomás soha nem látott mértékben fenyegeti az otthonunkat. Nem tudom, mit tehetnénk mi, apró halak, hogy megállítsuk ezt a folyamatot. Nincsenek kezeink, hogy leállítsuk a hajókat, nincsenek szavaink, hogy meggyőzzük az embereket. Csak úszni tudunk, és reménykedni, hogy valaki meghallja a néma segélykiáltásunkat.
A jövő bizonytalan. Lehet, hogy a mi fajunk is felkerül a veszélyeztetett fajok listájára, és a gyerekeink már nem ismerik meg azt a vastag jégpáncélt, ami alatt mi nőttünk fel. Lehet, hogy a sarkvidék egykori fenséges hidegsivataga egy nyílt, zsúfolt, melegebb vízzé válik, ahol az idegen fajok dominálnak, és mi, az eredeti lakók, eltűnünk. Ez a gondolat elviselhetetlen. Az Északi-sarkvidék nem csupán egy távoli, elszigetelt hely; ez a bolygó hűtőháza, amely szabályozza a világ klímáját. Ha ez a hűtőház leáll, az egész Föld szenvedni fog.
Mégis, valahol mélyen, a szívünkben, a jégtől megkeményedett, kis szívünkben ott él a remény. Reménykedünk, hogy az emberek felismerik tetteik súlyát. Reméljük, hogy a tudósok munkája, a figyelmeztetések, amelyeket nap mint nap megfogalmaznak, eljutnak azokhoz, akik döntéseket hoznak. Reméljük, hogy az Északi-sarkvidék egyedülálló, sérülékeny ökoszisztémája megmenekül. Hogy lesznek olyan területek, ahol a jég továbbra is vastag marad, ahol a víz tiszta és hideg, és ahol mi, a jeges tőkehalak, továbbra is a tápláléklánc alapját képezhetjük. Hogy lesz egy jövő, ahol a bálnák és fókák továbbra is megtalálják az élelmüket, és ahol a jegesmedvék még mindig vadászhatnak a jégen. Ez a mi csendes imánk a mélyből: védjétek meg az otthonunkat, mert az otthonotok is rajtunk múlik.
Az Északi-sarkvidék, a fagyos szépség birodalma, nem csupán egy jégmező. Ez egy élő, lélegző rendszer, amely tele van élettel, és amely kulcsfontosságú a bolygó egészsége szempontjából. Mi, a kis jeges tőkehalak, csupán a víz alatti világ apró lakói vagyunk, de a mi perspektívánk talán segíthet az embereknek megérteni, milyen hatalmas a tét. A jövő nem csupán a miénk, hanem az egész Földé. És én, a jeges tőkehal, továbbra is úszni fogok a lassan melegedő vizekben, és reménykedni fogok, hogy a jég, a mi jégünk, még sokáig velünk marad.
Az idő sürget. A sarkvidék tőlünk függ. És mi, az állatok, csak figyelünk és remélünk. A ti kezetekben van a jövő. A mi jövőnk.