1945. július 30-án, a Csendes-óceán északi részén, a második világháború végnapjaiban, egy hajóroncs és egy legenda született. A USS Indianapolis, egy nehézcirkáló, amely épp a legtitkosabb küldetéséről tért vissza – az atombomba alkatrészeinek szállításából –, egy japán tengeralattjáró torpedójának áldozatául esett. Ami ezután következett, az a haditengerészeti történelem egyik legborzalmasabb túlélési drámája lett, melyben nemcsak az elemekkel, a szomjúsággal és a reménytelenséggel kellett megküzdeni, hanem egy láthatatlan, ám annál kegyetlenebb ellenséggel is: az óceáni fehérfoltú cápákkal, melyek sötét hírneve örökre összefonódott a hajó tragédiájával.
A Küldetés: Titkok és Sorscsapás
A USS Indianapolis, egy Portland osztályú nehézcirkáló, impozáns hajó volt, amely részt vett a csendes-óceáni hadszíntér szinte minden jelentős hadműveletében. Kapitánya, Charles B. McVay III, tapasztalt tengerész volt, aki már korábban is bizonyított. 1945 nyarának végén azonban a hajó a történelem legféltettebb titkát szállította: az első atombomba, a „Little Boy” kulcsfontosságú alkatrészeit a Tinian-szigetre. Ez a küldetés, a hírhedt nukleáris fegyverek kifejlesztésének része, rendkívül fontos volt a háború befejezéséhez.
Miután sikeresen célba juttatták a rakományt, az Indianapolis a Fülöp-szigetekre, Leyte felé vette az irányt, hogy felkészüljön egy esetleges Japán elleni invázióra. A hajó nem kapott kíséretet, mivel úgy ítélték meg, hogy egyedül is képes lesz a sebessége és a manőverezőképessége révén elkerülni a tengeralattjáró-támadásokat. Ez a döntés, valamint a kommunikációs hibák láncolata végzetesnek bizonyultak. A hajó parancsnoksága nem kapott információt egy japán tengeralattjáró, az I-58 jelenlétéről a területen, és az I-58 sem tudta, hogy az Indianapolis visszavonult a konvoj útvonaláról.
A Pusztító Támadás
1945. július 30-án, röviddel éjfél után, a Csendes-óceán közepén, mintegy félúton Guam és Leyte között, az I-58 japán tengeralattjáró kapitánya, Hashimoto Mochitsura kiszúrta a sötétben úszó Indianapolis sziluettjét. McVay kapitány, a rossz látási viszonyok és a nagy sebességre való törekvés miatt, nem hajtotta végre a szokásos cikkcakk manővereket, amelyekkel a tengeralattjáró-támadásokat igyekeztek elkerülni. Hashimoto hat torpedót indított. Kettő talált célt.
Az első torpedó a hajó jobb oldalát, az orr közelében érte, óriási robbanást okozva, amely lángokba borította a fedélzetet és szétszakította a hajótestet. A második torpedó a hajó közepén, a gépházak közelében csapódott be, azonnal megbénítva a meghajtást és az áramellátást. A sérülések olyan súlyosak voltak, hogy a hajó alig 12 perc alatt a hullámok alá merült, magával rántva körülbelül 300 tengerészt, akik a robbanásokban haltak meg, vagy képtelenek voltak elhagyni a süllyedő hajót.
A Nyílt Óceán Pokla: A Túlélésért folytatott Küzdelem
Mintegy 900 tengerész jutott ki a süllyedő hajóból a nyílt óceánra. A mentőmellények és néhány, a hajóval együtt lebegő törmelék kivételével semmi sem állt rendelkezésükre. Az első napon a sokk és a remény tartotta őket életben. A nap perzselő hősége, a kiszáradás, a sós víz által okozott égési sérülések, és a napfényes órákban a délibábok azonban hamar elkezdtek pusztítani. Az éjszaka a hideggel, a sötétséggel és a tudattal járt, hogy senki sem tud róluk. A haditengerészet nem vette észre, hogy a hajó nem érkezett meg időben a célállomásra, részben a titkos küldetés miatt, részben pedig a kommunikációs protokollok hiányosságai miatt. Négy napig lebegtek a nyílt tengeren, teljesen magukra hagyatva.
Ahogy az idő múlt, a csoportok szétszóródtak, a remény eltűnt, a kiszáradás és a sómérgezés hallucinációkat és delíriumot okozott. Sokan megőrültek, sós vizet ittak, ami felgyorsította halálukat. A sebesültek, a vízen lebegő holttestek és a kétségbeesett emberi zajok azonban hamarosan felkeltették egy sokkal ősi, sokkal félelmetesebb ellenség figyelmét: a cápákét.
Az Óceáni Fehérfoltú Cápák Sötét Hírneve
Az eset kapcsán az óceáni fehérfoltú cápák (Carcharhinus longimanus) kerültek a középpontba. Ezek a cápák nem az a fajta, amelyről a legtöbben hallottak volna (mint például a nagy fehér cápa), mégis a világ egyik legveszélyesebb ragadozójának számítanak. Nevüket hosszú, fehér foltban végződő mellúszóikról kapták. Pelagikus (nyílt tengeri) fajról van szó, ami azt jelenti, hogy ritkán közelítenek a parthoz, ehelyett az óceán mélyén, a tágas nyílt vízen élnek. Ezért találkoznak velük leggyakrabban a hajótöröttek vagy a nyílt tengeren bajba jutottak.
Az óceáni fehérfoltú cápák rendkívül opportunista vadászok. Kiváló szaglásukkal képesek kilométerekről érzékelni a vér és a testnedvek legkisebb nyomát is. Nem riadnak vissza a tetemektől, és ismert, hogy hosszabb ideig követnek hajókat, repülőgéproncsokat vagy bármilyen, a vízben lebegő potenciális táplálékforrást. Agilisak, erősek és agresszívek, különösen, ha táplálékverseny alakul ki. A USS Indianapolis tragédiája előtt is számos esetet dokumentáltak, ahol ezek a cápák voltak felelősek a hajótöröttek haláláért, de egyik sem volt ilyen nagyszabású és szörnyűséges.
A Cápák Vadásztere: Borzalmak a Vízen
A túlélők emlékezései szerint a cápák már az első éjszaka megjelentek. Kezdetben csak köröztek, a sebesültek és a holttestek vonzották őket. Aztán jöttek a támadások. Először a magányosan úszókat, majd a kisebb csoportokat célozták meg. A túlélők szörnyűséges történeteket meséltek arról, ahogy társaikat húzták le a víz alá, sikolyaikat hirtelen elvágta a csend, majd a víz körülöttük vérrel festette meg az óceánt.
A cápáktól való félelem legalább annyira pusztító volt, mint a fizikai támadások. A pszichológiai terror mindent áthatott. A tengerészek igyekeztek összetartani, nagy csoportokban úszni, mert a cápák kevésbé merészkedtek a sűrű tömegbe. A támadások éjszaka voltak a leggyakoribbak, amikor a tengerészek a legsebezhetőbbek voltak a sötétségben. Az emberi testek bomlása, a vér szaga és a kétségbeesett mozgás egyre több cápát vonzott. Becslések szerint naponta akár több tucat támadás is történhetett, és a cápák okozták a legtöbb áldozat halálát, jóval többet, mint a kiszáradás vagy a sómérgezés.
Ez a folyamatos, négy napon át tartó, könyörtelen vadászat a tengerészek számára a földi poklot jelentette. Az emberek egymásba kapaszkodtak, hogy elűzzék a cápákat, de erejük egyre fogyott. Hallucinációk közepette sokan eltévedtek, elszakadtak a fő csoporttól, és könnyű prédává váltak. A cápák nem csak opportunisták voltak, hanem rendkívül kitartóak is. Követték a csoportokat, vártak a gyengülőkre, és kihasználták a legkisebb gyengeséget is.
A Megmentés és a Vádak Árnyéka
1945. augusztus 2-án, a negyedik napon, véletlenül egy PV-1 Ventura típusú felderítő repülőgép, Wilbur Gwinn hadnagy vezetésével, észrevett egy olajfoltot és néhány, a vízen lebegő embert. A látvány sokkoló volt: több száz, haldokló férfi sodródott a végtelen óceánon, miközben cápák százai úszkáltak körülöttük. Gwinn azonnal rádiózott, és megkezdődtek a mentési műveletek.
Az első mentőhajó, a USS Doyle, augusztus 3-án hajnalban érkezett, és a következő napokban több hajó is csatlakozott. A 900 túlélőből mindössze 316-ot sikerült élve kimenteni. Az USS Indianapolis katasztrófája az amerikai haditengerészet történetének legnagyobb tengeri katasztrófája maradt, ahol egy hajó elvesztése után ennyi ember veszett oda.
A tragédia után azonnal vizsgálat indult. A haditengerészet bűnbakot keresett, és Charles B. McVay III kapitányt vádolták meg gondatlansággal, mivel nem hajtotta végre a cikkcakk manővereket. McVayt bíróság elé állították, ahol elítélték, holott a torpedózás előtt a haditengerészeti parancsnokság azt a tanácsot adta, hogy a sötétségben a cikkcakk manőverek nem hatékonyak. Ráadásul a japán tengeralattjáró kapitánya, Hashimoto Mochitsura maga is tanúskodott McVay védelmében, kijelentve, hogy a manőverek nem változtattak volna a kimenetelen. McVay hírnevét és életét tönkretette az ítélet. Évekkel később, 1968-ban öngyilkosságot követett el. Csak 2000-ben, évtizedekkel a halála után, Richard C. Shelby szenátor erőfeszítéseinek köszönhetően, a Kongresszus posztumusz felmentette McVay kapitányt a vádak alól, tisztázva ezzel a nevét.
Egy Örökség és Tanulságai
Az USS Indianapolis tragédiája mélyen beépült a tengerészeti legendáriumba és a popkultúrába, leginkább Steven Spielberg „Cápa” című filmjének híres jelenete révén, amelyben Robert Shaw karaktere, Quint kapitány meséli el az esetet. Ez a történet nemcsak az emberi kitartás, a borzalom és az igazságtalanság szimbóluma lett, hanem drámai módon rávilágított az óceáni fehérfoltú cápák veszélyességére is.
A katasztrófa után a haditengerészet felülvizsgálta a kommunikációs protokolljait és a tengeri mentőakciók irányelveit, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen mértékű mulasztás. A túlélők, akik rendkívüli bátorságról és ellenállóképességről tettek tanúbizonyságot, évtizedeken át hordozták magukkal a borzalmas emlékeket. Történeteik alapvetőek lettek ahhoz, hogy megértsük a nyílt óceánon való túlélés pszichológiai és fizikai kihívásait.
Érdekes és egyben tragikus irónia, hogy az óceáni fehérfoltú cápák, amelyek az Indianapolis túlélőinek rémálmaiban kísértettek, ma már kritikusan veszélyeztetett fajnak számítanak. A túlhalászat, különösen a cápauszony-kereskedelem miatt, populációjuk drámaian lecsökkent az elmúlt évtizedekben. A faj, amely egykor annyi rettegést és halált hozott, mára a kihalás szélén áll, alig maradt belőle annyi, amennyi egykor körözött az Indianapolis szétszórt túlélői körül. Ez a szomorú valóság rávilágít az emberi tevékenység pusztító hatására a tengeri élővilágra, függetlenül attól, hogy a faj milyen hírnévre tett szert a történelem során.
Záró Gondolatok
A USS Indianapolis tragédiája nem csupán egy fejezet a haditengerészet történetében; ez egy időtlen elbeszélés az ember és a természet közötti könyörtelen harcról, a háború kegyetlenségéről és a hősies, de gyakran elfeledett áldozatokról. Az óceán mérhetetlen mélységeiben fekvő hajóroncs, és a körülötte úszó óceáni fehérfoltú cápák emléke örök mementója annak, hogy az emberi sebezhetőség és a természetes világ könyörtelen ereje milyen szörnyű következményekkel járhat. A történet egyúttal figyelmeztetés is: az óceán ereje és titkai sosem szabad, hogy feledésbe merüljenek, és az a felelősségünk, hogy megőrizzük a bolygó élővilágát, még azokat a fajokat is, melyek sötét emlékeket ébresztenek bennünk.