Képzeljünk el egy folyót, amelynek mélyén évszázadokon át hatalmas, ősi halak úsztak. Egy folyót, amely nem csupán vizet szállított, hanem életet, történelmet és megélhetést is. A magyarországi folyók közül a Rába sokak számára a csendes vizek, a természeti szépség, a horgászparadicsom szinonimája. Ám kevesen tudják, hogy egykoron ez a folyó adott otthont hazánk egyik legtitokzatosabb és legértékesebb vízi élőlényének, a sőregtoknak (Acipenser stellatus). Mi lett hát ezekkel az ősi halakkal? Miért tűntek el egykor virágzó állományaik a Rábából, és egyáltalán, maradt-e még remény arra, hogy valaha visszatérnek?
Ahhoz, hogy megértsük a Rába sőregtokjainak tragédiáját, vissza kell utaznunk az időben, egészen addig a korszakig, amikor a Duna és mellékfolyói még érintetlenek, áthatolhatatlan gátaktól mentesek voltak, és otthont adtak a tokfélék hihetetlen sokféleségének. Ezek a páncélos testű, porcos vázú halak bolygónk egyik legősibb gerinces csoportját képviselik, évmilliók óta változatlan formában úszkálnak vizeinkben, valóságos élő fosszíliaként. A Dunában és így a Rábában is, számos tokfaj élt, többek között a gigantikus vizatoka (Huso huso), a karcsú sőregtok (Acipenser stellatus), a közismert kecsege (Acipenser ruthenus), de jelen volt még a vágó tok (Acipenser gueldenstaedtii) és a sima tok (Acipenser nudiventris) is.
A Duna és mellékfolyóinak kincse: a tokfélék
A tokfélék története szorosan összefonódik a Duna és mellékfolyóinak ökológiai állapotával és gazdasági jelentőségével. Ezek a halak hatalmasra nőttek, és rendkívül hosszú ideig éltek, akár több mint száz évig is. Jellegzetességük az volt, hogy a legtöbb fajuk ún. anadrom vándorló hal volt: életük nagy részét a tengerben (jelen esetben a Fekete-tengerben) töltötték, majd ivarérett korukban felúsztak a folyókon, hogy ívóhelyeiket elérjék. Ez a vándorlási ösztön létfontosságú volt számukra, hiszen a szaporodásukhoz megfelelő, oxigéndús, kavicsos medrű folyószakaszokra volt szükségük, amelyek a Dunában és jelentősebb mellékfolyóiban, mint a Dráva, a Tisza, vagy éppen a Rába, bőven rendelkezésre álltak.
A tokhalak nem csupán ökológiai szempontból voltak kiemelkedőek, hanem gazdasági és kulturális jelentőségük is óriási volt. Húsa és ikrája, a hírhedt kaviár, rendkívül értékes volt, így a tokhalászat évszázadokon át virágzott, megélhetést biztosítva számos családnak. Magyarországon, különösen a Duna mentén, a tokászat évszázados hagyománnyal bírt. Egy-egy zsákmányolt óriási vizatoka fogása valóságos esemény volt, melyről krónikák és népi elbeszélések tanúskodtak.
A Rába, mint tokos folyó: történelmi bizonyítékok
De hogyan került a képbe a viszonylag keskenyebb és sekélyebb Rába? Bár a sőregtokok és más anadrom tokfélék elsősorban a Duna főágát használták vándorlásaik során, számos történelmi forrás, népi elbeszélés és régészeti lelet utal arra, hogy felúsztak a nagyobb mellékfolyókba is, amennyiben az ívóhelyek és táplálkozási feltételek megfelelőek voltak. A Rába, amely a Dunába ömlő Mosoni-Duna mellékfolyója, a maga tiszta, kavicsos medrével és gazdag élővilágával ideális környezetet kínált a tokhalak számára, akik a tavaszi áradások idején hatoltak fel a folyókon, hogy elérjék ívóhelyeiket.
Angyán János 1907-ben megjelent „A tokhalászat története a Dunán és mellékfolyóin” című művében is említést tesz a Rábáról, mint potenciális tokos vízről, bár elsősorban a Dunára fókuszál. Ennél is fontosabbak a helyi halászati feljegyzések, a szóbeli hagyományok és a néprajzi gyűjtések, amelyek megerősítik, hogy a 19. század végéig, sőt még a 20. század elején is kifogtak sőregtokokat és más tokféléket a Rábában. Ezek a halak vélhetően a Mosoni-Dunán keresztül jutottak fel a folyóba, kihasználva a természetes vízi utakat és a megfelelő hidrológiai viszonyokat.
A sőregtok – egy különleges faj a Rábán
A sőregtok (Acipenser stellatus), amelyről cikkünk szól, talán nem volt olyan méretű, mint a vizatoka, de elegáns, karcsú testével, öt sorban elhelyezkedő csontlemezeivel és jellegzetes, hosszú, csillagszerű orrával azonnal felismerhető volt. Átlagos hossza elérte az 1,5-2 métert, súlya a 20-30 kilogrammot, bár ennél nagyobb példányokat is fogtak. Élettartama elérte a 40-50 évet. Táplálkozásában elsősorban a fenéken élő gerincteleneket, apró rákokat, férgeket és puhatestűeket részesítette előnyben. A Rába kavicsos medre és gazdag bentikus faunája ideális táplálkozási és ívóhelyet biztosított számukra.
A sőregtokok vándorlása rendkívül látványos esemény lehetett. Tavasszal, az olvadás és az áradások idején, a Fekete-tengerről indultak útnak, felúsztak a Dunán, majd onnan a Mosoni-Dunán keresztül a Rábába. Ez a több száz, sőt ezer kilométeres út hatalmas fizikai igénybevételt jelentett számukra, de ösztönük a szaporodásra hajtotta őket. A Rába felsőbb, tisztább szakaszai, ahol a meder még természetesebb volt, kiváló ívóhelyeket nyújtottak. A megtermékenyített ikrák a kavicsok közé tapadva fejlődtek, majd a kis tokivadékok leúsztak a tengerbe, hogy ott érjék el ivarérettségüket, és ismét megtegyék a hosszú utat.
A hanyatlás évszázada: okok és következmények
A Rába sőregtokjainak története egy évszázadokon átívelő hanyatlás és eltűnés története. Ennek okai összetettek és több tényező együttes hatására vezethetők vissza. Sajnos, ez a tragédia nem csupán a Rábára, hanem a Duna-vízgyűjtő medence szinte összes tokállományára jellemző volt.
1. Túlzott halászat
A tokhalak, és különösen a sőregtok, rendkívül értékesek voltak. Húsuk finom, ikrájuk pedig, mint kaviár, aranyat ért. Ez a hatalmas gazdasági érték vezetett a túlzott és sokszor ellenőrizetlen halászathoz. Bár évszázadokon át fenntartható módon halászták őket, a technológia fejlődésével és a piaci kereslet növekedésével a kifogott mennyiség drámaian megnőtt. A vándorló halakat könnyű volt csapdába ejteni a folyókon, és a halászok nem mindig vették figyelembe az ívási időszakokat vagy a minimális kifogható méreteket. Az ipari halászat megjelenése a 19. században adta meg az első súlyos csapást a tokállományokra.
2. Vízszabályozások és a Nick-gát pusztító hatása
Talán a legpusztítóbb tényező az anadrom tokhalak számára a folyók átalakítása, a vízszabályozások és a gátak építése volt. A 20. század közepétől, a gazdasági fejlődés és az árvízvédelem jegyében, számos gátat és vízlépcsőt építettek a Dunán és mellékfolyóin. Ezek a létesítmények, bár hasznosak voltak az energiatermelés, a hajózás vagy az öntözés szempontjából, áthidalhatatlan akadályt jelentettek a vándorló halak számára. A Rábán kulcsfontosságú szerepe volt a Nick-gátnak. A Nicki Erőmű gátja, amelyet az 1960-as években építettek, teljesen elzárta a sőregtokok és más vándorló fajok útját a Rába felsőbb, ívásra alkalmas szakaszai felé. A gát, amely nem rendelkezett halátjáróval, hermetikusan lezárta a folyót, megakadályozva, hogy a tengerből felúszó halak elérjék ívóhelyeiket. Ez gyakorlatilag halálos ítéletet jelentett a Rába sőregtok populációjára, hiszen a szaporodás lehetetlenné vált. A gát építése után fokozatosan, de visszafordíthatatlanul elnéptelenedett a Rába tokhalaktól.
3. Vízszennyezés és élőhelyrombolás
A folyók ökoszisztémájának romlása is hozzájárult a tokok eltűnéséhez. A 20. század ipari és mezőgazdasági fejlődése hatalmas terhelést jelentett a folyóvízre. A tisztítatlan szennyvíz bevezetése, a mezőgazdasági vegyszerek (peszticidek, műtrágyák) bemosódása, valamint a nehézfémek és egyéb mérgező anyagok bekerülése a vízbe drasztikusan rontotta a vízminőséget. A tokfélék, mint a sőregtok, rendkívül érzékenyek a vízminőségre, különösen az ívási időszakban és a fiatal ivadékok számára. A szennyezés nem csupán közvetlenül pusztította a halakat, hanem elpusztította táplálékforrásaikat (fenéklakó gerincteleneket) és ívóhelyeiket is. Emellett a mederszabályozások, a kotrás, a homok- és kavicsbányászat tönkretette a természetes kavicsos ívóhelyeket, ellehetetlenítve a sikeres szaporodást.
A „néma vizek” korszaka: mi maradt mára?
Mára a Rába vize néma a sőregtokoktól. Az utolsó ismert példányokat évtizedekkel ezelőtt fogták ki, és ma már nem található természetes populáció a folyóban. Sőt, az egész Dunán is rendkívül ritka jelenség a sőregtok, kritikus veszélyeztetett fajnak számít. Jelenleg a Duna-vízgyűjtő medencében az egyetlen, még életképesnek mondható tokpopuláció a Duna alsó, romániai és bulgáriai szakaszán él, ahol a tengerhez való közelség és a még nem teljesen gátolt vándorlási útvonalak némi esélyt adnak nekik. Azonban még itt is drasztikus a számuk csökkenése, és a kihalás szélén állnak. A kecsege az egyetlen tokfaj, amely még viszonylag elterjedt hazánkban, de ez a faj nem vándorol a tengerbe, és így nem érinti a gátak problémája.
A remény szikrája: a tokok visszatérhetnek?
A sőregtokok és más tokfélék eltűnése a Rábából és a Dunából hatalmas ökológiai veszteség. Ezek a halak az ökoszisztéma csúcsragadozói voltak, kulcsszerepet játszottak a folyó egészségének fenntartásában. Visszatérésük komplex és hosszú távú feladat lenne, ami óriási erőfeszítéseket igényelne, de nem lehetetlen.
Az egyik legfontosabb lépés a vízi folyosók helyreállítása lenne. A gátak, mint a Nick-gát, lebontása vagy megfelelő halátjárók építése elengedhetetlen a vándorló halak számára. Ez utóbbi, bár technikai kihívás, reálisabb megoldásnak tűnik. Számos európai folyón zajlanak már projektek, amelyek a gátak átjárhatóvá tételét célozzák. A Dunán is vannak hasonló tervek, de a teljes folyórendszer átjárhatóságának visszaállítása évtizedes, milliárdos projekt lenne.
A másik kulcsfontosságú tényező a vízminőség javítása és az élőhelyek rehabilitációja. A szennyezőanyagok kibocsátásának drasztikus csökkentése, a természetes folyószakaszok visszaállítása, a meder kotrásának minimalizálása és a part menti növényzet védelme mind hozzájárulna ahhoz, hogy a folyók ismét alkalmassá váljanak a tokfélék számára. A Rába esetében ez különösen fontos, hiszen a vízminőség az utóbbi években sokat javult, de még mindig vannak kihívások.
Végül, de nem utolsósorban, a mesterséges szaporítás és haltelepítés programjai is kulcsszerepet játszhatnának. Számos európai országban és a Duna mentén is folynak ilyen programok, ahol tenyésztenek tokféléket, majd a kis halakat a folyókba engedik. Ezek a programok segítenek fenntartani a genetikai sokféleséget és növelni a populációk számát, de önmagukban nem elegendőek a természetes szaporulat hiányában. Csak akkor lehetnek sikeresek, ha a folyók ökológiai állapota is javul, és a halak eljuthatnak ívóhelyeikre.
Következtetés
A Rába folyó egykori sőregtok állományának története szomorú példája annak, hogyan pusztíthatja el az emberi tevékenység egy fajt egy adott élőhelyen. A túlzott halászat, a Nick-gát áthidalhatatlan akadálya és a környezetszennyezés együttesen vezettek ahhoz, hogy a Rába vize néma lett a tokoktól. Ez nem csupán a sőregtokok vesztesége, hanem egy figyelmeztetés is arra, hogy milyen súlyos következményei lehetnek a természet kizsákmányolásának és a folyók visszafordíthatatlan átalakításának.
Remény azonban mindig van. A természet rendkívüli alkalmazkodó képességgel rendelkezik, és a megfelelő körülmények biztosítása esetén képes a regenerálódásra. Ahhoz, hogy a Rába és más magyarországi folyók újra otthont adhassanak a tokféléknek, összefogásra van szükség: a kormányok, a civil szervezetek, a tudósok és a helyi közösségek közös munkájára. Csak így állíthatjuk vissza folyóink egykori gazdagságát, és adhatjuk vissza a sőregtokoknak azt, ami eredetileg az övék volt: a hazájukat.