Kezdhetnénk azzal, hogy a természet tele van apró csodákkal, amelyek gyakran rejtve maradnak a szemünk elől. A folyók és patakok világa különösen gazdag ilyen rejtett kincsekben. Egyik ilyen szerény, de annál fontosabb lakója a hazai vizeknek a küllő, tudományos nevén a Gobio gobio. Ez a kis hal, jellegzetes bajuszszálaival és rejtőzködő életmódjával, sokak számára talán ismeretlen, ám ökológiai szerepe annál jelentősebb. A küllő nem csupán egy apró halacska a sok közül; jelenléte sokat elárul vizeink egészségi állapotáról, egyfajta élő tükre a környezetünknek. Merüljünk el együtt a küllők lenyűgöző világában, és fedezzük fel, mi teszi őket ennyire különlegessé és pótolhatatlanná.
A küllő a sugarasúszójú halak osztályába, azon belül a pontyalakúak rendjébe tartozik. Családja a pontyfélék (Cyprinidae), mely rendkívül sokszínű és számos jól ismert halfajt foglal magába, mint például a ponty, a keszegfélék vagy a compó. Tudományos neve, a Gobio gobio, jól tükrözi sajátosságait. A „Gobio” a latin „gobius” szóból ered, ami egy fenékjáró halat jelöl, utalva ezzel a küllő tipikus életmódjára, az aljzaton való mozgásra és táplálkozásra. Ez a kettős név, a „gobio” megismétlése, gyakran jelzi a faj „típusságát” a nemzetségén belül, mintegy alapfajként pozicionálva azt. Bár számos küllőfaj él világszerte, a Gobio gobio a legelterjedtebb és legismertebb képviselője a nemzetségnek Európában, így hazánkban is.
A küllő egy tipikusan kisméretű hal, átlagos testhossza 10-15 centiméter, ritkán éri el a 20 centimétert. Teste megnyúlt, hengeres, enyhén lapított alsó résszel, ami ideálisan alkalmazkodott az aljzaton való tartózkodáshoz és az áramló vízben való mozgáshoz. Színe változatos, általában a környezetét tükrözi: homokszínű, barnás-szürkés árnyalatú, melyet 6-10 nagyobb, sötétebb, ovális folt tarkít az oldalvonal mentén. Ez a mintázat kiváló álcázást biztosít a kavicsos, homokos aljzaton. Feje viszonylag nagy, szája alsó állású, ami szintén az aljzati táplálkozásra utal. A legjellegzetesebb azonosító jegye azonban a szájszegletében található két rövid, tapogató bajuszszál. Ezek a bajuszszálak rendkívül érzékenyek, és létfontosságúak a táplálék felkutatásában a zavaros, üledékes környezetben. Úszói átlátszóak vagy enyhén sárgásak, sötét foltokkal. Hátuszonya viszonylag rövid, de magas, farokuszonyát mélyen bevágott. Testét viszonylag nagy, kerek pikkelyek fedik, melyek tapintásra simának tűnnek.
A küllő Európa szinte egész területén elterjedt faj, az Ibériai-félszigettől egészen a Kaukázusig és az Urál-hegységig megtalálható. Hazánkban is gyakori, szinte minden folyóban és patakban előfordul, ahol megfelelőek az életfeltételei. Kedveli a tiszta, oxigéndús, hidegebb vizű folyókat és patakokat, de nagyobb tavakba ömlő mellékágakban is megtalálható. A lényeg a fenék minősége: előnyben részesíti a homokos, sóderes, kavicsos aljzatot, ahol rejtekhelyet találhat a kövek között, és könnyen felkutathatja táplálékát. Kerüli az erősen iszapos, növényzettel sűrűn benőtt területeket, valamint a pangó vizeket. Jelenléte egy adott vízfolyásban gyakran jó vízminőségre utal, hiszen érzékeny a szennyeződésekre és az oxigénhiányra. Éppen ezért kiváló bioindikátor fajnak számít: ha a küllőpopuláció egészséges és stabil, az a vízrendszer jó állapotát jelzi.
Ahogy a neve is sugallja, a küllő tipikus fenékjáró hal. Életének nagy részét a vízfenéken tölti, ahol táplálékát is megszerzi. Kisebb csapatokban él, nem alkot nagy rajokat, inkább lazán szétszóródva keresgélnek a mederben. Napközben viszonylag rejtőzködő életmódot folytat, gyakran behúzódik kövek alá, növényzet közé, vagy egyszerűen beleássa magát a homokba, csak a szemei látszanak ki. A szürkület beálltával és éjszaka válik aktívabbá, ekkor indul táplálékkeresésre. A tápláléka rendkívül sokszínű, de leginkább bentikus szervezetekből áll: apró rovarlárvák (pl. szúnyoglárvák, árvaszúnyoglárvák), férgek, csigák, kagylók, apró rákfélék. Nem veti meg az elhalt növényi maradványokat, detrituszt és az algákat sem. Két tapogató bajuszszálával tapogatja le az aljzatot, kémiai érzékszervei segítségével pedig akkor is képes érzékelni a potenciális táplálékot, ha az a homokba rejtőzött, vagy a víz zavaros. A táplálkozás közben gyakran „porszívóként” működik, felkavarva a meder iszapját, majd átszűrve azt.
A küllő ívási időszaka tavasz végén, nyár elején, általában májusban és júniusban zajlik, amikor a víz hőmérséklete eléri a 15-20 Celsius-fokot. Az ívás jellemzően sekély, gyorsan áramló vizű szakaszokon, kavicsos vagy homokos medrű területeken történik. A nőstény több adagban rakja le ikráit, amelyek száma meghaladhatja a néhány ezer darabot is, a hal méretétől függően. Az ikrák kicsik, sárgás színűek és ragadósak, így könnyedén megtapadnak a vízinövények szárán, a köveken vagy más aljzati tárgyakon. Az ikrák fejlődési ideje viszonylag rövid, a víz hőmérsékletétől függően 3-10 nap alatt kelnek ki belőlük az apró ivadékok. Az ivadékok kezdetben planktonikus életmódot folytatnak, majd hamarosan áttérnek a fenékjáró életmódra, és az aljzaton keresgélnek táplálékot. Növekedésük gyors, és már az első év végére elérhetik a 4-6 centiméteres hosszt. A küllő 2-3 éves korára éri el az ivarérettséget.
Bár szerény mérete miatt gyakran alábecsülik, a küllő kiemelkedő ökológiai jelentőséggel bír a vízi ökoszisztémában. Először is, fontos láncszeme a táplálékláncnak. Mivel nagy számban fordul elő, számos ragadozó hal, például süllő, csuka, harcsa, balin, de még a pisztrángok étrendjében is jelentős szerepet játszik, különösen fiatalabb korában. Emellett a vízi madarak (pl. jégmadár, kormorán) és a vízi emlősök (pl. vidra) számára is értékes táplálékforrás. Másodszor, mint már említettük, kiváló bioindikátor. Érzékenysége a vízminőségre és az oxigénszintre azt jelenti, hogy jelenléte és populációjának állapota pontosan jelzi egy adott vízfolyás egészségi állapotát. Ha a küllő eltűnik egy területről, az súlyos környezeti problémákra, például szennyezésre vagy az élőhely leromlására utalhat. Harmadrészt, fenékjáró életmódjával és táplálkozási szokásaival hozzájárul az aljzat tisztításához, az elhalt szerves anyagok lebontásához és az iszap felkeveréséhez, ami segíti az oxigén bejutását az aljzatba, és hozzájárul a meder természetes dinamikájához.
A küllő gazdasági jelentősége elenyésző, kereskedelmi halászat tárgyát nem képezi mérete és szerény hústartalma miatt. Azonban a sporthorgászatban, különösen az ifjúsági horgászok körében, népszerű célhal lehet. Könnyen fogható apró csalikkal, mint például giliszta vagy szúnyoglárva, ami kiváló bevezetés a horgászat világába a kezdők számára. Gyakran mellékfogásként kerül horogra keszegezés vagy pontyozás során is. Fontos megjegyezni, hogy bár mérete miatt ritkán fogyasztják, húsa meglepően ízletes, különösen frissen, olajban kisütve, ropogósra sütve. Emellett kiváló csalihalnak számít a ragadozó halak horgászatához, mivel rendkívül élénk és ellenálló a horogon. Egyes régiókban speciális, kisebb horogméretekkel és finomabb felszereléssel kifejezetten a küllőre horgásznak, élvezve a gyors kapásokat és az élénk akciót.
A küllő Magyarországon nem tartozik a védett fajok közé, populációi általánosságban stabilnak mondhatók, bár regionálisan előfordulhatnak hanyatlások. Azonban mint sok más vízi élőlény, a küllő is számos veszélynek van kitéve, elsősorban az emberi tevékenységből fakadóan. A legfőbb fenyegetést a vízszennyezés jelenti, különösen a mezőgazdasági vegyszerek, ipari szennyvizek és a háztartási szennyvizek bejutása a vizekbe. Ezek rontják a vízminőséget, csökkentik az oxigénszintet, ami rendkívül káros a küllő számára. Az élőhelyek átalakítása, mint például a mederrendezések, a folyószabályozások, a duzzasztók építése, szintén negatívan hat a populációkra. Ezek megváltoztatják az áramlási viszonyokat, eltüntetik a természetes, kavicsos-homokos aljzatot, és megakadályozzák a halak szabad mozgását, szaporodását. A klímaváltozás és az extrém időjárási események (hosszan tartó aszályok, árvizek) is hatással lehetnek a vízhőmérsékletre és a vízszintre, ami közvetve befolyásolhatja a küllőpopulációk egészségét. Fontos a környezettudatos gondolkodás és a vízi élővilág védelme, hogy ez a szerény, de fontos faj továbbra is otthonra találjon patakjainkban és folyóinkban.
A küllőt néha összetévesztik más, hasonló megjelenésű fenékjáró halakkal. Az egyik ilyen a fenékjáró küllő (Romanogobio kessleri), amely szintén bajuszos, de más testfelépítésű és elterjedésű. Fontos megjegyezni, hogy bár a nevük hasonló, a küllő és a fenékjáró küllő két külön faj. Érdekesség, hogy a küllő képes tolerálni a brakkvizet, azaz az enyhén sós vizet is, bár főként édesvízi faj. Jellegzetes „bajsza” nem csupán dísz, hanem rendkívül kifinomult érzékszerv. Képesek vele nemcsak tapintani, hanem kémiai anyagokat is érzékelni a vízből, így a sötét, zavaros vízben is hatékonyan tudnak táplálékot keresni. Ez a képesség teszi őket kiváló túlélővé a változékony vízi környezetben. A küllő az egyik első faj, amelyet a halbiológusok megfigyelnek, amikor egy víztest állapotát felmérik, éppen bioindikátor szerepe miatt. Ez is aláhúzza, hogy a legkisebb élőlények is mennyire fontos láncszemei a nagy ökológiai hálózatnak.
A küllő, ez az apró, bajszos halacska, sokkal több, mint puszta lakója vizeinknek. Ő egy csendes őr, egy élő műszer, amely folyamatosan jelzi a patakok és folyók állapotát. Jelenléte a tiszta, oxigéndús víz garanciája, eltűnése pedig vészjelzés a romló környezetünkről. Védelme nem csak rá, hanem az egész vízi élővilágra kiterjed, hiszen az ő életfeltételei sok más faj számára is alapvetőek. Tanuljunk tőle alázatot, és figyeljük meg a természet apró részleteit, mert gyakran a legkisebbek rejtik a legnagyobb üzeneteket. Gondoskodjunk vizeink tisztaságáról, védjük meg élőhelyeiket, hogy a küllők apró, bajszos alakjai még sokáig úszkálhassanak patakjainkban, és mesélhessenek nekünk az egészséges természetről. Az ő sorsuk a mi sorsunk is, hiszen a természet egy egység, amelyben minden élőlénynek megvan a maga helye és szerepe.