Magyarország, a vizek országa. Folyóink, tavaink és patakjaink nem csupán tájképi szépséget kölcsönöznek, hanem élettel teli ökoszisztémák is, amelyek számos egyedi és értékes fajnak adnak otthont. Ezen rejtett kincsek között van egy olyan hal, amely különösen közel áll a szívünkhöz, hiszen igazi hungarikum, a Kárpát-medence endemikus lakója: a Szalontay-márna. Neve talán nem cseng ismerősen a nagyközönség számára, de ez a csodálatos, védett halfaj az élő folyóink egészségének egyik legfontosabb indikátora, és egyben a magyar természetvédelem egyik legnagyobb kihívása is.
A Szalontay-márna (hivatalos nevén Barbus prespensis szalontay, vagy egyes rendszertanok szerint önálló fajként Barbus szalontay) felfedezése és tudományos leírása a magyar ichthiológia, azaz halkutatás egyik büszkesége. A fajt, vagy inkább alfajt, Szalontay György (1901-1979) halbiológus, a Tiszai Kutatóállomás vezetője írta le először az 1950-es években, a Tisza mellékfolyóiból származó példányok alapján. Az ő munkássága hívta fel a figyelmet erre az egyedi halra, amely morfológiai és genetikai jellegzetességeiben is eltér a nálunk is honos közönséges márnától. Nevét viseli, tisztelegve a tudós előtt, aki felismerte jelentőségét és elkülönítette a többi márnától.
De mi is pontosan ez a rejtett gyöngyszem? A Szalontay-márna egy közepes méretű pontyféle, amely külsőre sokban hasonlít a közönséges márnákra, de alaposabban megvizsgálva felfedezhetők a különbségek. Teste áramvonalas, hengeres, alapszíne ezüstös-sárgásbarna, oldalain gyakran halványabb foltokkal vagy sávozatokkal. Jellegzetességei a szájánál található négy bajuszszál, melyek a táplálkozásban, az aljzatról való zsákmányszerzésben játszanak kulcsszerepet. Hossza ritkán haladja meg az 50 centimétert, átlagosan 20-30 centiméteres példányokkal találkozhatunk. Élettartama 5-10 év is lehet, ha kedvező körülmények között él.
Élőhelye rendkívül speciális és érzékeny. A Szalontay-márna tipikus rheofil faj, ami azt jelenti, hogy az erősen áramló, tiszta, oxigéndús vizet kedveli. Jellegzetes élőhelyei a nagyobb folyók, mint a Tisza, és különösen annak gyorsfolyású, kavicsos, sóderes aljzatú mellékfolyói. Magyarországon elsősorban a Tisza vízgyűjtőjében, a Hernádban, a Sajóban, a Zagyvában, a Berettyóban és a Körösökben, illetve azok mellékágaiban található meg. Ezek a folyószakaszok ideálisak számára, mivel a kavicsos aljzat megfelelő ívóhelyet biztosít, az áramló víz pedig elegendő oxigént és táplálékot szállít számára. Éjszakai vadász, elsősorban rovarlárvákkal, puhatestűekkel és más gerinctelenekkel táplálkozik, amelyeket a folyómeder kövei közül szedeget fel bajuszszálainak segítségével.
A Szalontay-márna rendkívüli ritkaságát és kiemelt természetvédelmi státuszát épp az adja, hogy endemikus faj a Kárpát-medencében. Ez azt jelenti, hogy a világon sehol máshol nem fordul elő természetes körülmények között. Egy ilyen faj elvesztése globális szinten is pótolhatatlan veszteséget jelentene a biológiai sokféleség szempontjából. Éppen ezért Magyarországon fokozottan védett állat, természetvédelmi értéke pedig igen magas. Az IUCN Vörös Listáján a „súlyosan veszélyeztetett” kategóriában szerepel, ami riasztóan jelzi a populációk zsugorodását és a fenyegető veszélyeket.
Milyen veszélyek leselkednek hát erre az egyedi halfajra, és miért vált ilyen ritkává? A fő fenyegetéseket az élőhelypusztulás, a vízszennyezés és a hibridizáció jelentik. Az élőhelypusztulás elsődleges oka a folyószabályozás. A gátak, vízlépcsők, a meder kotrása és a partvédelem drasztikusan megváltoztatták a folyók természetes dinamikáját. A gátak megakadályozzák a halak vándorlását az ívóhelyekre és a táplálkozóhelyekre, fragmentálják a populációkat, és elszigetelődést okoznak. A mederszabályozás során a kavicsos-sóderes aljzatot sokszor eltávolítják, vagy betemetik, ami tönkreteszi a Szalontay-márna ívóhelyeit és búvóhelyeit. A lassabb áramlás és a feliszapolódás csökkenti az oxigénszintet, ami szintén kedvezőtlen a faj számára.
A vízszennyezés további súlyos problémát jelent. A mezőgazdasági eredetű vegyszerek, a kommunális szennyvizek és az ipari kibocsátások rontják a vízminőséget, csökkentik az oxigéntartalmat és felhalmozzák a mérgező anyagokat. Mivel a Szalontay-márna tiszta, oxigéndús vizet igényel, különösen érzékeny a vízminőség romlására. A szennyeződések közvetlenül elpusztíthatják a halakat, különösen az érzékenyebb ivadékokat, vagy tönkretehetik táplálékbázisukat és élőhelyüket.
A harmadik jelentős fenyegetés a hibridizáció. Ez a jelenség akkor következik be, amikor a Szalontay-márna kereszteződik más, rokon márnák fajokkal, elsősorban a jóval elterjedtebb közönséges márnával (Barbus barbus). Ennek eredményeként hibrid utódok jönnek létre, amelyek genetikailag nem teljesen Szalontay-márnák. Hosszú távon ez felhígíthatja az egyedi Szalontay-márna génállományát, csökkentve a faj genetikai sokféleségét és alkalmazkodóképességét, végső soron pedig a faj eltűnéséhez vezethet mint különálló entitás.
Mindezek a tényezők együttesen vezettek ahhoz, hogy a Szalontay-márna populációi drámai mértékben lecsökkentek az elmúlt évtizedekben, és a faj a kihalás szélére került. Éppen ezért létfontosságúak a természetvédelmi erőfeszítések, amelyek célja a faj megőrzése és populációinak helyreállítása.
A megőrzési stratégiák több fronton is zajlanak. Az egyik legfontosabb a kutatás. Pontos adatokra van szükség a populációk nagyságáról, elterjedéséről, genetikai állapotáról és ökológiai igényeiről. Ez segíti a célzott védelmi intézkedések kidolgozását. A monitorozás, azaz a rendszeres felmérések elengedhetetlenek a helyzet nyomon követéséhez.
Az élőhely-rekonstrukció kulcsfontosságú. Ez magában foglalja a folyók természetes állapotának helyreállítását, amennyire csak lehetséges. Például a folyószabályozás során létrejött akadályok (pl. gátak, vízlépcsők) átjárhatóvá tétele hallépcsők, vagy a gátak részleges elbontása révén. Emellett a meder természetszerű rehabilitációja, az ívóhelyekként funkcionáló kavicsos-sóderes szakaszok visszaállítása, és a holtágak, mellékágak revitalizációja is hozzájárul a faj túléléséhez. Fontos a fás szárú növényzet visszatelepítése is a partokra, ami árnyékot ad, stabilizálja a partot és táplálékot (rovarokat) biztosít a folyóba hullva.
A vízminőség javítása elengedhetetlen. Ennek eléréséhez csökkenteni kell a mezőgazdasági és ipari szennyezést, és fejleszteni kell a szennyvíztisztító rendszereket. A tudatos gazdálkodás és az ipari technológiák modernizálása kulcsfontosságú a folyóink tisztaságának megőrzésében.
Nagy hangsúlyt kap a közvélemény tájékoztatása és az oktatás. Minél többen ismerik fel a Szalontay-márna jelentőségét és a folyók ökológiai értékét, annál nagyobb társadalmi támogatást kapnak a természetvédelmi intézkedések. A horgászok edukálása különösen fontos, hiszen ők is felelősséggel tartoznak a vizek élővilágáért. A Szalontay-márna esetében a sportcélú horgászat is tilos, mivel fokozottan védett faj, de a véletlenül horogra akadó példányok kíméletes visszaengedésének fontosságára is fel kell hívni a figyelmet.
A Szalontay-márna nem csupán egy hal; egy egész ökoszisztéma, egy vízrendszer egészségének szimbóluma. Jelenléte azt jelzi, hogy a folyó tiszta, oxigéndús, és megőrizte természetes dinamikáját. Amikor erről a fajról beszélünk, valójában a magyarországi vizek jövőjéről beszélünk, a biodiverzitás megőrzésének fontosságáról. A küzdelem a Szalontay-márna fennmaradásáért egyben küzdelem a folyóink tisztaságáért, a természetes élőhelyek megőrzéséért, és a jövő generációk számára is élhető, tiszta környezet biztosításáért.
A jövő persze sok bizonytalanságot rejt, de a remény nem vész el. Az utóbbi években egyre több forrás jut a folyóink revitalizációjára, a gátak átjárhatóvá tételére és a vízminőség javítására. A tudományos kutatás is egyre pontosabb képet ad a faj helyzetéről, segítve a hatékonyabb beavatkozásokat. Reméljük, hogy a következő generációk is élvezhetik majd a Tisza-vidék eme rejtett gyémántjának, a Szalontay-márnának a jelenlétét, amely tanúbizonysága lehet annak, hogy az ember és a természet békében és harmóniában élhet egymás mellett, megőrizve a Föld biológiai sokféleségét a ránk bízott kincseket.