Minden horgásznak van egy története. Egy olyan fogás, egy olyan fárasztás, ami örökre bevésődik az emlékezetébe. Nem feltétlenül a legnagyobb halról van szó, és nem is mindig a legkülönlegesebb fajról. Sokkal inkább az a pillanat, az a küzdelem, az a helyzet, ami a történést felejthetetlenné teszi. Számomra ez egy hatalmas márna volt, egy aranyló erő, amely próbára tette nemcsak felszerelésemet, de türelmemet és kitartásomat is. Ez a történet az enyém, és remélem, sikerül átadnom azt az adrenalint, azt a feszültséget és azt a csodálatot, amit akkor, azon a forró nyári estén éreztem.
A Tisza Hívása és a Készülődés
A folyóvízi horgászat mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. A sodrás, a víz állandó mozgása, a kiszámíthatatlanság, és persze a folyó igazi vadjainak ereje – mindez mágnesként vonz. A márna pedig számomra a folyók igazi királya. Egy nemes, erős és rendkívül rafinált hal, melynek megfogása igazi kihívás. Gyakran jártam a Tisza egyik csendesebb, de annál ígéretesebb szakaszára, ahol a meder mélyült, és a part menti bokrok, bedőlt fák menedéket nyújtottak a nagyobb példányoknak.
A szóban forgó este forró és párás volt, ahogy az a júliusi napokhoz illik. A nap lassan ereszkedett a horizont alá, aranyló fénnyel festve meg a víztükröt. Gondosan előkészítettem a felszerelésemet. Egy erős, 3.90 méteres, 150 grammos dobósúlyú feederbotot választottam, melynek gerince tökéletesnek tűnt a márna erejének fékezésére. Orsóm egy megbízható, nyeletőfékes modell volt, tele 0.25 mm-es monofil zsinórral, mely kellő rugalmasságot biztosított a váratlan kirohanások ellen. Az előke 0.22 mm-es fluorocarbon volt, egy erős 6-os méretű horoggal a végén. A csalit hosszú ideig próbáltam kiválasztani: végül egy fokhagymás-sajtos bojlira esett a választásom, ami korábban már sokszor bizonyított a márnák ellen. Az etetőkosárba finomra őrölt sajtos pelletet és némi apró magkeveréket tettem, hogy gyorsan felkeltsem a halak figyelmét.
A helyszínem egy mélyebb gödör felett volt, ahol a fő sodrás találkozott egy lassabb, öblös résszel. Ideális pontnak ígérkezett, ahol a márnák a fenéken gyűjtik a táplálékot. Néhány alapozó etetés után – óvatosan, hogy ne riasszam el az esetlegesen már ott tartózkodó halakat – bedobtam a szereléket. A zsinór feszesen állt, a bot spiccét finoman beállítottam, figyelve a legapóbb rezdülésre is. A nap lenyugodott, a madarak elcsendesedtek, és a folyó zúgása lett az egyetlen hang, ami betöltötte a teret. A várakozás csendes izgalma tapintható volt a levegőben.
A Titokzatos Rezdülések és Az Életre Szóló Rablás
Percek teltek, majd negyedórák. Már-már kezdtem beletörődni a gondolatba, hogy aznap semmi komoly nem történik, amikor a bot spiccén egy apró, finom rezdülést láttam. Olyan volt, mintha valaki nagyon óvatosan megkóstolta volna a csalit. Szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy ez nem apróhal, a márna jellegzetes kapása gyakran kezdődik ilyen finom, tesztelő érintésekkel. A rezdülés elhalt, majd újra megjelent, ezúttal kicsit határozottabban. Várhattam, hogy a hal teljesen felvegye a csalit.
Ekkor, mintha a semmiből, a bot spicce hirtelen, brutális erővel bólintott a víz felé. Nem volt tévedés, nem volt finomkodás. Ez egy igazi rablást, egy kőkemény kapást jelentett! Az orsó nyeletőféke azonnal felsírt, és a zsinór hihetetlen sebességgel indult meg a sodrás irányába. Azonnal a bothoz kaptam, és a felszerelésem szinte azonnal ívvé hajlott. A nyeletőféket bekapcsolva éreztem, ahogy az a bizonyos „élő súly” a zsinór végén egy hatalmas lendülettel próbál elviharzani. Ez az a pillanat, amiért a horgászok élnek: a zsinór feszessége, a bot remegése és az adrenalin, ami átjárja az ereket.
A Küzdelem A Folyó Királyával
A harc azonnal elkezdődött. A márna, mint valami tengeralattjáró, az árral szemben indított brutális rohamot, mélyen a meder fenekén. A botom ívben állt, a zsinór feszesen vágta a vizet, az orsó fékje pedig üvöltve engedte az egyre fogyó damilt. Éreztem, ahogy a hal súlyosan rázza a fejét, próbálva megszabadulni a horogtól. Tudtam, hogy minden egyes kirohanással energiát veszít, de a márna ereje és kitartása legendás. Később rájöttem, hogy az volt az egyik legsúlyosabb pillanat, amikor a hal bevágott az egyik, víz alatti bedőlt fatörzs felé. Ha ott beakad, esélytelen lettem volna. Reflexből, szinte ösztönösen, maximális erővel húztam, és sikerült elfordítanom a halat a veszélyes akadálytól. Ez egy kritikus pillanat volt, ami eldönthette a küzdelem kimenetelét.
A fárasztás majdnem 20 percig tartott, ami folyóvízen egy ilyen méretű halnál rendkívül hosszú idő. A márnák nem adják fel könnyen. Hol lefelé tört, hol a sodrással szemben úszott felfelé, kihasználva a víz erejét, hogy még jobban kimerítsen engem és a felszerelést. A karjaim lassan elnehezedtek, az izmaim fáradtak, de az adrenalin fenntartott. Minden egyes méter, amit visszanyertem a zsinórból, győzelem volt. Minden alkalommal, amikor a hal elvett tőlem egy-egy darabot, az újabb kihívást jelentett. Folyamatosan variáltam a fékerővel, a bot állásával, hogy a zsinór mindig feszes maradjon, és a horog jól tartson. A szívem a torkomban dobogott, féltem, hogy a zsinór elszakad, a horog kiegyenesedik, vagy a hal valahogy kibújik a szorításból. Ez a harc a halakkal igazán próbára teszi az embert.
Lassan, de biztosan sikerült a mélységből a felsőbb vízrétegekbe csalogatnom. Már láttam a sötét, hatalmas körvonalát a víz alatt, amint forog, és megpróbálja utolsó erejével megfordítani a szituációt. Az utolsó méterek voltak a legnehezebbek. A hal a part közelében is elképesztő erővel küzdött, de ekkor már tudtam, hogy az enyém. Vagyis majdnem.
A Diadal és a Tisztelet
Amikor végre a merítőszák közelébe került, egy utolsó, kétségbeesett kirohanással próbált menekülni. Azonban az orsó fékje ekkor már szorosabbra volt állítva, és sikerült visszatartanom. Egy óvatos mozdulattal, a hal fejét befelé fordítva, végre beletereltem a merítőbe. A feszültség azonnal elpárolgott, és felváltotta a tiszta, szívből jövő diadalérzés. Remegő lábakkal emeltem ki a vízből a merítőt.
Ott feküdt előttem, egy igazi folyóvízi óriás. Gyönyörű, aranybarna pikkelyei csillogtak a halvány holdfényben. Becslésem szerint legalább 6-7 kilogramm körüli súlyú lehetett, és hossza is meghaladta a 70 centimétert – egy valóban kapitális példány! Négy erős bajsza büszkén meredt előre, vastag testén nem volt sérülés, egészségesnek és rendkívül erősnek tűnt. A látvány lenyűgözött. Ez nem csak egy hal volt, hanem a folyó esszenciája, erejének és vadságának megtestesítője. Pár gyors fotót készítettem, hogy megörökítsem ezt a pillanatot, majd eljött a legfontosabb rész: a visszaengedés.
Óvatosan, a kopoltyúját támasztva, visszaengedtem a Tiszába. Néhány pillanatig tartottam, amíg visszanyerte erejét, majd egy erős uszonycsapással eltűnt a mélyben. A látvány, ahogy visszanyeri szabadságát, és visszatér természetes életterébe, legalább olyan felemelő volt, mint maga a fogás. A „fogd meg és engedd vissza” (catch and release) elv számomra alapvető, különösen az ilyen csodálatos, idős halak esetében.
Az Életre Szóló Emlék és a Tanulság
A márna fárasztása nem csupán egy horgászati esemény volt; egy lecke volt a kitartásról, a türelemről és a természet iránti tiszteletről. Az a majdnem fél óra, amit ezzel a csodálatos hallal töltöttem, sokkal többet adott, mint egy új egyéni rekord. Megmutatta, hogy a folyó milyen erőket rejt, és hogy a felszerelés és a tudás mellett a mentális erő is elengedhetetlen a sport horgászatban.
Minden horgászatra elindulva reménykedem egy ilyen élményben, de tudom, hogy az a bizonyos este, azon a tiszai szakaszon, valami egészen különleges történt. Azóta is gyakran felidézem magamban azt a harcot, a bot hajlását, az orsó sipító hangját és a márna utolsó, kétségbeesett küzdelmét. Ez az az emlékezetes fogás, ami a mai napig motivál, hogy visszatérjek a folyópartra, és újra átéljem a természet és a halak adta kihívásokat. Mert a horgászat nem csak halról szól, hanem a pillanatokról, a küzdelemről és az örök emlékekről, amik formálnak minket.
A barbel fishing nem csupán egy hobbi, hanem egy szenvedély, ami mélyen gyökerezik a lélekben. Ez az élmény tökéletes példája annak, miért szeretjük annyira. A Tisza királya visszatért otthonába, de az emléke örökre velem marad.