Az emberi kíváncsiság határtalan, különösen, ha az ételek világáról van szó. Utazásaink során sokszor kerülünk olyan helyzetekbe, ahol a megszokott ízek és textúrák helyett valami teljesen újjal találjuk szembe magunkat. Néha ez kellemes meglepetés, máskor kihívás, és van, amikor egyenesen sokkoló. Számomra ez utóbbi kategóriába tartozik az a pillanat, amikor először kóstoltam csikóhalat. Egy olyan élmény volt, ami örökre beégett az emlékezetembe, és amit a mai napig a legbizarrabb gasztronómiai kalandomként tartok számon.
Az utazásaim során mindig is szerettem feszegetni a határaimat, legyen szó távoli hegycsúcsok meghódításáról, vagy éppen a helyi konyha legextrémebb fogásainak kipróbálásáról. A célom sosem az öncélú sokkolás volt, hanem a megértés, a kultúra mélyebb átélése az ízeken keresztül. Bangkok nyüzsgő éjszakai piacainak forgatagában, ahol az illatok, a színek és a zajok valóságos szimfóniája keríti hatalmába az embert, éreztem először, hogy egy újabb kaland vár rám. Az utcák tele voltak életre kelő ígéretekkel: ropogós rovarok, furcsán fűszeres húsok, vibráló színű gyümölcsök és olyan édességek, amiknek még a nevét sem tudtam volna kimondani. És akkor megláttam. Egy kis standot, ahol bambuszrudakra fűzve, számtalan más tengeri lény társaságában sorakoztak a csikóhalak.
Első pillantásra a látvány egyfajta morbid szépséggel hatott rám. A csikóhal, ez a törékeny, mitikus teremtmény, amit általában elegánsan úszkálni képzelünk el a tengerben, most megkeményedve, kiszáradva, szinte páncélba zárva figyelt vissza rám. A száraz, sárgás-barnás testük megőrizte jellegzetes, lovas formájukat, spirális farkukat és apró uszonyaikat. Kicsit úgy néztek ki, mint valami ősi sárkányok miniatűr fosszíliái. Körülöttük garnélák, polipok, és ki tudja, még milyen tengeri élőlények vártak a sorsukra. Az árus mosolygott, és invitálóan biccentett. Egy pillanatra megállt az idő. A fejemben megfordultak az etikai aggodalmak, a védett fajokról szóló cikkek, és persze a „mi van, ha nem ízlik” paranoiája. De a kíváncsiságom erősebb volt. Elhatároztam, hogy kipróbálom ezt a különleges gasztronómiai tételt.
A választásom egy közepes méretű csikóhalra esett. Az árus a szemem láttára, egy forró olajjal teli wokba dobta. A hirtelen sistergő hang és a szétáradó, enyhén édeskés, tengeri illat keveredett a forró olaj szagával. Néhány perc alatt, a törékeny test megkapta ropogós, aranybarna kérgét. Egy fapálcára tűzve kaptam meg, a forróságtól még gőzölgve. Meglepő módon nem éreztem erős, átható halszagot, inkább egyfajta semleges, de ígéretes aromát. Egy pillanatnyi habozás után közelebb vittem az orromhoz, majd a számhoz.
Az első harapás maga volt a felfedezés. A textúra volt az, ami a legjobban sokkolt. Nem volt puha hús, amire számítottam volna. Ehelyett egy határozottan ropogós, száraz élményben volt részem. Ahogy a fogaim közé került, egy pillanatra azt hittem, valamilyen porózus, de kemény kagylót ropogtatok. A külső réteg, a bőre szinte teljesen összeolvadt a csontokkal, és együttesen képeztek egy törékeny, de szilárd masszát. A belső rész, ahol minimális hústartalom lehetett, szinte teljesen eltűnt, helyét egy enyhén lisztes, száraz érzet vette át. Mintha egy nagyon száraz chipet, vagy egy rendkívül vékony, porózus kekszet ettem volna, ami hal alakúra van formázva.
És az íze? Ez volt a legmeglepőbb. Nem volt domináns halíz, amitől a legtöbben tartanának. Inkább egyfajta sós, umami íz dominált, ami leginkább a szárított garnélára vagy valamilyen tengeri hínárra emlékeztetett, de annál sokkal visszafogottabban. Volt benne egy enyhe, földes mellékíz, mintha egy kicsit pörkölt diót is éreztem volna. Nem volt tolakodó, nem volt émelyítő. Egyáltalán nem volt rossz, de különösebben finomnak sem nevezném a hagyományos értelemben. Inkább érdekes, egyedi és mindenképpen emlékezetes. Minden egyes apró falat egy újabb rejtélyt tartogatott: vajon ez most a feje, a farka, vagy egy testrésze? Azt hiszem, életemben sosem rágtam annyira aprólékosan egyetlen ételt sem, mint azt a csikóhalat. Nem maradt belőle semmi, egyetlen kis csontszilánk sem, hiszen minden porhanyósra sült.
A csikóhal fogyasztása azonban nem csupán a furcsa ízek és textúrák kipróbálásáról szól. A délkelet-ázsiai kultúrákban, különösen a hagyományos kínai orvoslásban, a csikóhalat évszázadok óta nagyra becsülik. Úgy tartják, hogy afrodiziákumként hat, növeli a vitalitást, javítja a vese működését, és jótékony hatással van a légúti betegségekre. Porrá őrölve, levesekbe keverve, vagy éppen rószerűen rágcsálva fogyasztják, abban a hitben, hogy gyógyító erőkkel bír. Ez a kulturális háttér tette az élményt még gazdagabbá és árnyaltabbá. Tudtam, hogy nem csak egy „bizarr” ételt eszek, hanem egy olyan hagyományt kóstolok meg, ami mélyen gyökerezik egy távoli nép kollektív tudatában.
Természetesen, nem lehet elmenni amellett sem, hogy a csikóhalak számos faja védett állat, és a túlhalászat, valamint az élőhelyük pusztulása súlyos problémát jelent. Az én élményem egy olyan piacról származott, ahol a helyi szabályozások (ha voltak ilyenek) nyilvánvalóan eltértek a nyugati sztenderdektől. Ez az ellentmondásos érzés – a kíváncsiság és a természetvédelem tisztelete közötti feszültség – végigkísérte az élményt. Fontos, hogy utazóként tájékozottak legyünk, és igyekezzünk etikus döntéseket hozni, amennyire az adott környezetben lehetséges.
Mi maradt meg ebből az élményből? A tény, hogy a csikóhal kóstolása azóta is a legextrémebb gasztronómiai kalandom. Nem az íze vagy a textúrája tette azzá elsősorban, hanem a mögötte meghúzódó kulturális jelentőség, a vizuális sokk és az a felismerés, hogy milyen végtelenül sokszínű az emberi táplálkozás. Megtanultam, hogy az „ehető” fogalma kultúránként eltérő, és hogy a nyitottság nem csak a lelkünket, hanem az ízlelőbimbóinkat is tágítja. Azóta is keresem azokat az ételeket, amik meglepnek, amik gondolkodásra késztetnek, és amik új perspektívába helyezik a megszokottat. De egyelőre, a csikóhal trónol az első helyen a „legbizarrabb étel” listámon.
Ez az élmény megerősített abban, hogy a gasztronómia sokkal több, mint puszta táplálkozás. Egy utazás egy másik kultúrába, egy történelmi pillanat, egy történet, amit az étel mesél el. A csikóhal, ez a kis tengeri teremtmény, egy felejthetetlen leckét adott arról, hogy az ismeretlen elfogadása és megértése milyen gazdaggá teheti az életünket. Vajon kóstolnám-e újra? Talán nem azonnal. De a történetét, az ízét és az élményét örökre magammal viszem, mint egy emlékeztetőt arra, hogy a világ tele van felfedezésre váró csodákkal – még a tányérunkon is.