Ki ne ismerné azt a parányi, mégis jellegzetes kis halat, a küllőt (Gobio gobio), mely egykor oly gyakori vendége volt folyóinknak, patakainknak? Sok horgász találkozott már vele, és talán kevesen gondolnak bele, hogy ez a szerény, fenéklakó faj valóságos barométere vizeink egészségének. Egy olyan faj, amelynek állománya drámai hanyatlásban van számos hazai vízen. De miért? A válasz komplex, ám középpontjában egy évszázadok óta zajló, ám az utóbbi időben egyre súlyosabb beavatkozás áll: a folyószabályozás.
A Küllő – Egy Szigorú Élőhely-Indikátor
A küllő nemcsak Európa-szerte elterjedt, hanem azon fajok közé tartozik, amelyek rendkívül érzékenyen reagálnak környezetük változásaira. Éppen ezért kiváló bioindikátor. Számára az ideális élőhely a tiszta, oxigéndús, változatos áramlású víz, amelynek medrét kavicsos, homokos aljzat és kisebb-nagyobb kövek, fadarabok tagolják. Szereti a gyorsabb folyású szakaszok alatti, védett, de mégis áramló területeket, ahol a táplálék (gerinctelenek) könnyen elérhető. A szaporodása is szorosan kötődik az aljzathoz: a nőstények a ragadós ikrákat főként a kavicsos aljzatra rakják, ami stabil és tiszta környezetet igényel. Életmódja, táplálkozása és szaporodása miatt a küllő sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a folyók természetes dinamikájával és morfológiájával. Amint ez a dinamika megbomlik, a küllő azonnal jelzést ad – sajnos legtöbbször az állomány drasztikus csökkenésével.
A Folyószabályozás – Történelem és Ambíciók
A folyószabályozás egyidős az emberi civilizációval. Az első gátak, árkok már évezredekkel ezelőtt megjelentek a folyók mentén, céljuk az volt, hogy megvédjék a termőföldeket és a településeket az árvizektől. Később a célok bővültek: a hajózhatóság javítása, a malmok üzemeltetése, majd a 20. században az energiaipar (vízerőművek) és a mezőgazdaság (öntözés, belvíz-elvezetés) igényei is előtérbe kerültek. Hazánkban a 19. században lendült fel igazán a Tisza és a Duna menti nagyszabású szabályozás, melynek célja az árvízvédelem és a termőterület növelése volt. E beavatkozások alapvetően átformálták a folyóink karakterét, uniformizálták medrüket, és leválasztották az ártereket. Abban az időben ezeket a mérnöki bravúrokat a haladás és a civilizáció diadalaként ünnepelték, kevesen gondoltak bele a hosszú távú ökológiai következményekbe.
A Folyószabályozás Ökológiai Árnyoldala: A Meder Módosításai
A folyószabályozás legszembetűnőbb beavatkozásai a meder fizikai átalakítását célozták. Ezek a módosítások a küllő számára létfontosságú élőhelyek pusztulásához vezettek:
1. Meder-Egyenesítés és Mélyítés
A folyók természetes állapotukban kanyargósak, változatos mélységű és szélességű szakaszokkal rendelkeznek. A kanyarulatok levágása és a meder egyenesítése, mélyítése a víz áramlási sebességét drasztikusan megnöveli. A küllő, mely hozzászokott a mérsékelt áramláshoz és a változatos búvóhelyekhez, nehezen boldogul a felgyorsult, egyenletes vízfolyásban. Az erősebb áramlás magával ragadja a finom üledéket, és ami még kritikusabb, azokat a kavicsos, homokos aljzatokat is, amelyek a küllő ívóhelyei lennének. A meder homogenizálódik: eltűnnek a mélyebb gödrök, a sekélyebb, kőzátonyos, kavicszátonyos részek, amelyek sok halfajnak, köztük a küllőnek is menedéket és táplálkozóterületet biztosítottak. Egy „csatornává” alakult folyóban a küllő nem találja meg a megfelelő kondíciókat az életben maradáshoz és a szaporodáshoz.
2. Gátak, Vízlépcsők és az Ártér Leválasztása
A gátak és vízlépcsők építése a folyószabályozás egyik legpusztítóbb eleme az élővilág szempontjából. Bár a küllő nem végez nagy távolságú vándorlásokat, a helyi mozgása, a különböző mederszakaszok közötti ingázása létfontosságú. A gátak azonban migrációs akadályt jelentenek, elvágják az élőhelyeket, fragmentálják a populációkat. Egy gát upstream oldalán mesterséges tó, lassú víz keletkezik, ahol az üledék lerakódik, és a vízhőmérséklet is megváltozik – ez idegen a küllő számára. Downstream pedig az ún. „éhes víz” jelensége lép fel: az üledékkel lecsökkentett víztömeg eróziót okoz a mederben, elmosva a megmaradt kavicsos részeket. Az árterek folyóról való leválasztása (gátakkal) megszünteti a folyó és árterének természetes kapcsolatát. Az ártér valaha a folyó „bölcsője” és „szűrője” volt, tápanyagokat biztosított, és természetes öntisztuló folyamatokat tett lehetővé. Ennek elvesztése nemcsak a küllő, hanem az egész folyó menti ökoszisztéma szempontjából katasztrofális.
3. Partfal-Erősítés és Vízminőség-Romlás
A folyópartok stabilizálása érdekében gyakran használnak beton, kő vagy faanyagú partfal-erősítéseket. Ezek a steril, mesterséges szerkezetek teljesen felszámolják a természetes, vegetációval borított partokat. Eltűnnek a part menti növényzet gyökérzónái, az alámosott fák, a bedőlt ágak, amelyek mind-mind létfontosságú búvóhelyek és táplálkozóterületek lennének a küllő és más halfajok számára. A terméketlen partok ráadásul nem nyújtanak árnyékot, ami a víz felmelegedéséhez vezethet, és csökkentik az oxigén oldhatóságát. Az egyenesített, szabályozott mederben a víz áramlása monotonabbá válik, csökken az öntisztuló képessége. Az urbanizáció, az ipari és mezőgazdasági szennyezés mind a vízminőséget terheli. A küllő pedig, mint már említettük, a tiszta, oxigéndús vizet igényli. A megnövekedett üledékterhelés, a vegyszerek, a tápanyag-többlet mind-mind rombolja az élőhelyét, és közvetlenül vagy közvetetten pusztítja az egyedeket.
A Küllő Állományára Gyakorolt Összefoglaló Hatások
Az említett beavatkozások együttesen egy olyan környezetet hoznak létre, amely távol áll a küllő ideális élőhelyétől. Ennek következtében a faj állománya drasztikusan csökken. A küllő számára:
- Elvesznek a fajra jellemző élőhelyek (kavicsos meder, változatos áramlású szakaszok).
- A szaporodási siker jelentősen romlik a lerakódó üledék, a megfelelő ívóhelyek hiánya miatt.
- Csökken a táplálékforrás, mivel a gerinctelenek élőhelyei is sérülnek.
- Nő a stressz, a betegségekkel szembeni fogékonyság és a ragadozók általi pusztulás kockázata a búvóhelyek hiánya miatt.
- A populációk elszigetelődnek, ami genetikai leromláshoz vezethet.
Ezek a tényezők együttesen vezetnek a küllő, és sok más, hasonló igényű halfaj lokális kihalásához vagy extrém mértékű állománycsökkenéséhez. A küllő hanyatlása intő jel: azt mutatja, hogy folyóink ökológiai egyensúlya súlyosan megbomlott, és a biodiverzitás folyamatosan csökken.
A Helyreállítás Útjai és a Remény
Szerencsére egyre többen ismerik fel a folyószabályozás negatív következményeit, és világszerte, így Magyarországon is megkezdődtek a folyórehabilitációs, vagyis folyó-helyreállítási projektek. Ezek célja a folyók természetes állapotának, dinamikájának és sokszínűségének visszaállítása, amennyire csak lehetséges.
A legfontosabb lépések:
- Gátak és vízlépcsők eltávolítása, vagy halátjárók építése, ahol a lebontás nem lehetséges. Ez segíti a halfajok, köztük a küllő migrációját és az élőhelyek újracsatlakozását.
- A meder természetes morfológiájának visszaállítása: kanyarulatok kialakítása, zátonyok, sekélyebb és mélyebb részek létrehozása. Ez újra változatos áramlási viszonyokat és aljzatot biztosít.
- Az árterek újrakapcsolása a folyóhoz, lehetővé téve a természetes áradásokat és a folyó-ártér kapcsolat újraéledését.
- A természetes partvédelem előnyben részesítése a mesterséges partfalak helyett, növényzettel beültetett, stabilizált partok kialakítása.
- A vízminőség javítása, a szennyezések visszaszorítása, a fenntartható vízgazdálkodás.
Ezek a beavatkozások, bár költségesek és időigényesek, hosszú távon felbecsülhetetlen értékűek. Külföldi és hazai példák is mutatják, hogy a rehabilitált folyószakaszokon gyorsan visszatér a gazdagabb élővilág, és a küllő állománya is képes regenerálódni, amennyiben megfelelő körülményeket talál.
Összegzés és Jövő
A küllő sorsa jól mutatja, hogy az emberi beavatkozások – még ha jó szándékúak is – milyen súlyos és összetett következményekkel járhatnak a természetre nézve. A folyószabályozás, mely évszázadokon át a „folyók megzabolázásának” szinonimája volt, mára egy olyan kihívássá vált, melynek ökológiai árát fizetjük. A küllő, ez a kis, de rendkívül fontos halfaj, figyelmeztető jel: ha nem változtatunk a folyóinkhoz való hozzáállásunkon, és nem térünk át egy holisztikusabb, az ökológiai integritást előtérbe helyező vízgazdálkodásra, akkor a küllő csak egy lesz a sok eltűnő faj közül, amelyeket a „fejlődés” áldozataként elveszítettünk. A jövő folyóinak nemcsak áradásmentesnek és hajózhatónak kell lenniük, hanem élő, vibráló ökoszisztémáknak is, ahol a küllő és társai ismét otthonra lelhetnek. Ez a mi felelősségünk és egyben esélyünk is.