Képzeljük el a 19. század előtti Kárpát-medencét, ahol a nagy folyók – a Duna, a Tisza, a Dráva – még a maguk vad, szeszélyes ritmusában éltek. Hatalmas kanyarok, mellékágak labirintusa, zátonyok, szigetek, évente megújuló árterek és persze megannyi, ma már ritkaságnak számító halfaj. Ebben az érintetlennek mondható vízi világban élt és virágzott egy különleges, érzékeny hal, a magyar bucó (Zingel zingel). Vajon valóban az ő „aranykora” volt ez a folyószabályozás előtti időszak, mielőtt a mérnöki beavatkozások gyökeresen átformálták volna a tájat és az ökoszisztémát?
A Folyó Kórlapja: Ismerjük meg a Magyar Bucót
A magyar bucó, avagy régies nevén buczó, egyike a legjellegzetesebb és egyben leginkább veszélyeztetett dunai halfajainknak. Nem véletlenül szerepel a Berni Egyezmény II. függelékében és az Európai Unió Élőhelyvédelmi Irányelvének II. és V. mellékletében is. Fekélyes, hosszúkás testével, két hátuszonyával és lefelé álló szájával azonnal felismerhető. De nem csupán külseje különleges, hanem életmódja és igényei is. A bucó rendkívül érzékeny a vízminőségre és az élőhelyre. Igazi reofíl faj, azaz az oxigéndús, tiszta, gyors áramlású, kavicsos vagy homokos medrű folyószakaszokat kedveli. Tápláléka elsősorban vízi gerinctelenekből, rovarlárvákból áll, amelyeket az aljzatról szedeget fel. Ívásához is ilyen tiszta, átmosott aljzatra van szüksége. Jelenléte egy folyóban szinte lakmuszpapírként jelzi annak ökológiai állapotát: ahol bucó él, ott a víz valószínűleg jó minőségű, és az élőhely is még természetes karakterű.
Történelmi feljegyzések és halászati adatok tanúsága szerint a 19. század elején még viszonylag gyakori fajnak számított a Duna és a Tisza középső és alsó szakaszain, valamint a mellékfolyókban is. A nagy folyószabályozások előtt a bucó számára ideális körülmények álltak rendelkezésre: kiterjedt, változatos élőhelyek, zavartalan vándorlási útvonalak, bőséges táplálékforrás. De vajon mit is jelentettek ezek a „folyószabályozás előtti idők” valójában?
A Vad Folyók Korszaka: A Meder és az Ártér Ökológiája
A 19. század előtt a magyar Alföld nagy folyói – a Tisza, a Duna és mellékágaik – lényegében szabályozatlan, dinamikusan változó rendszerek voltak. A folyók szabadon kanyarogtak, folyamatosan formálva a tájat. Ezt a folyamatot a geomorfológia meanderezésnek nevezi. Az árterek hatalmas kiterjedésűek voltak, időszakos áradások során vízzel teltek meg, majd visszahúzódtak. Ezek a ciklusok alapvetően meghatározták az ökoszisztéma működését.
Az ártéri erdők, ligetek, mocsarak, holtágak és tocsogók mozaikja elképesztő biodiverzitást biztosított. A folyó medrében pedig a folyamatos eróziós és ülepedési folyamatok révén változatos mikrohabótok jöttek létre: gyors sodrású szakaszok, kavicszátonyok, mélyebb árkok, lassúbb vizű öblök. Ezek a változatosságok mind-mind otthont adtak más és más fajoknak. A folyóvíz és az ártér között szoros kapcsolat volt: az áradások táplálékot és szaporodási lehetőséget biztosítottak, a visszahúzódó vizek pedig új élőhelyeket teremtettek.
Ezek a folyók táplálták a környék lakosságát is. A halászat, a vadászat, a méhészet, a nádkas-készítés mind-mind a természeti erőforrásokra épült. A helyi közösségek mélyen kötődtek a folyóhoz, ismerték annak ritmusát és szeszélyeit. A hagyományos halászati módszerek, mint a varsa, a kerítőháló vagy a rekesztőhalászat, nagyrészt a folyó természetes adottságaihoz alkalmazkodtak, és valószínűleg fenntarthatóbbak voltak, mint a későbbi, ipari méretűvé váló halászat.
A bucó számára ezek a körülmények valóban ideálisak voltak. A tiszta, oxigéndús víz a folyamatos átmosás és a vízinövényzet hiánya miatt szinte magától értetődő volt. A mederben a kavicsos és homokos szakaszok bőségesen rendelkezésre álltak az íváshoz és a táplálkozáshoz. A nagy távolságú vándorlási útvonalak akadálytalanok voltak, lehetővé téve a populációk keveredését és genetikai sokféleségének fenntartását. Ezért is merül fel a kérdés: valóban ez volt a magyar bucó aranykora?
A Beavatkozás Kora: Folyószabályozás és Ökológiai Átalakulás
A 19. század közepétől, a nagy folyószabályozások idején (legkiemelkedőbbek a Vásárhelyi-terv a Tiszán és a Duna szabályozása Széchenyi kezdeményezésére), alapvetően megváltozott a folyók és ártereik viszonya. A fő célok között szerepelt az árvízvédelem, a hajózhatóság javítása és a termőföldek kiterjesztése. Hatalmas gátak épültek, a kanyarokat átvágták, a mellékágakat elvágták a főmedertől, a folyók medrét mélyítették és egyenesítették.
Ezek a beavatkozások óriási gazdasági hasznot hoztak, de felbecsülhetetlen ökológiai árat fizettünk értük. A folyók elveszítették természetes dinamikájukat. Az árterek elvágtak a főmedertől, így megszűnt a természetes vízcseréjük és élőhely-megújulásuk. A meder egyhangúbbá vált, a kavicsos-homokos szakaszok leiszaposodtak, a mélyebb árkok feltöltődtek. A sodrás felgyorsult az egyenesített szakaszokon, ami kedvezőtlenül hatott a vízi élőlényekre.
A folyók „csatornásítása” miatt megszűntek az ívóhelyek, a táplálkozó területek és a búvóhelyek sokasága. A vízhőmérséklet ingadozásai is nagyobbá váltak a sekélyebb, uniformizált mederben. A hordalékanyag-szállítás megváltozott, és a meder beágyazódása, azaz a mélyebbre vájódása megkezdődött, ami további problémákat okozott. A folyó élővilága drámai módon lecsökkent, számos faj populációja megritkult, vagy teljesen eltűnt.
A Bucó és a Folyószabályozás Öröksége
A magyar bucó sorsa szorosan összefonódott a folyók átalakulásával. Mivel rendkívül érzékeny a vízminőségre és a meder szerkezetére, az élőhelyek elvesztése és degradációja azonnal éreztette hatását. Az egyenesített, egysíkú meder nem biztosított megfelelő ívóhelyeket, a tiszta kavicsos aljzatok eltűntek, és a szennyezés (amely a 20. században kezdett el súlyos problémává válni) tovább rontotta a helyzetet. A folyószabályozás volt az elsődleges csapás a bucó populációira, még mielőtt a nagymértékű vízszennyezés vagy az ipari halászat végleg padlóra küldte volna őket.
A korábbi bőséges populációk drasztikusan lecsökkentek, sok helyről teljesen eltűntek. Míg a 19. század elején még a kereskedelmi halászat zsákmányában is jelentős mennyiségben fordult elő, a század végére már ritkaságszámba ment, ma pedig védett faj, amelynek jövőjéért komoly erőfeszítéseket tesznek.
Lehet-e Aranykorról Beszélni?
A „magyar bucó aranykora” kifejezés használata jogosnak tűnik a folyószabályozás előtti időkre vonatkozóan. Bár pontos adatok nincsenek a 19. század előttről a populációk nagyságáról, a rendelkezésre álló ökológiai elméletek és a faj igényeinek ismerete alapján feltételezhető, hogy a bucó számára ideális körülmények álltak fenn. A változatos élőhelyek, a tiszta, oxigéndús víz és a zavartalan vándorlási lehetőségek valóban bőségesebb populációkat eredményezhettek, mint amilyeneket a szabályozások után tapasztalunk.
Persze, nem szabad idealizálni a múltat. Az emberi beavatkozás mindig is létezett, még ha más formában is. Azonban a folyók természeti rendszere sokkal rugalmasabb és önszabályozóbb volt. A folyószabályozás nem csupán egy beavatkozás volt, hanem egy paradigmaváltás: a természet meghódítása, a haszonmaximalizálás és a kiszámíthatóságra való törekvés a természetes folyamatok rovására. Ez a szemlélet vezetett ahhoz, hogy ma már alig ismerjük fel a Duna és a Tisza eredeti arcát.
A Jelenlegi Helyzet és a Jövőbeli Kihívások
Ma a magyar bucó ritka és védett halfaj, amelynek fennmaradása a folyóinkon zajló természetvédelmi munkától függ. Az élőhely-rehabilitáció, a meder morfológiájának diverzifikálása, a holtágak vízellátásának visszaállítása és a vízminőség javítása mind kulcsfontosságú feladatok. A mesterséges akadályok, mint a duzzasztógátak, átjárhatóvá tétele, vagy halfolyosók építése elengedhetetlen a vándorlási útvonalak helyreállításához.
A Duna és a Tisza mentén folyó projektek, amelyek célja a folyók természetesebb állapotának visszaállítása, reményt adnak. Bár a folyószabályozás előtti állapotot teljes mértékben sosem lehet visszaállítani, a „természetközelivé tétel” segíthet abban, hogy a bucó és más érzékeny fajok ismét erősödő populációkat alkossanak. Ez nem csupán a halakról szól, hanem az egész folyóvízi ökoszisztéma egészségéről és ellenálló képességéről. A bucó sorsa figyelmeztetés és inspiráció is egyben: figyelmeztetés arra, hogy milyen pótolhatatlan értékeket veszíthetünk el, és inspiráció arra, hogy hogyan tehetünk a jövő generációiért.
Összességében elmondható, hogy a folyószabályozás előtti idők valóban a magyar bucó virágkorát jelenthették. Ez az időszak a természettel harmóniában élő, sokszínű folyórendszer képét mutatja, ahol a bucó mint indikátor faj, a tiszta és dinamikus vizek jelzője volt. Tanulnunk kell a múlt hibáiból, és minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy legalább részben visszaállítsuk folyóink természeti értékeit, biztosítva ezzel a bucó és más értékes fajok fennmaradását a Kárpát-medencében.
A tudomány és a természetvédelem ma azon dolgozik, hogy a bucó ne csupán egy letűnt aranykor emléke legyen, hanem egy jövőbeli, egészséges folyórendszer reményteljes szimbóluma is.