Képzeljék el a világot a szemem által. Én vagyok a felpillantó küllő, a folyók szelleme, a szelek szárnya. Életem a vízhez köt, otthonom a partok ölelésében, táplálékom a hullámok játékában rejlik. Számomra a folyó nem csupán víztest, hanem élettér, lüktető szív, mely évezredek óta formálja a tájat és táplálja a benne élőket. De ez a szív ma már egyre halkabban dobog, szabályozott mederbe kényszerítve, fojtó bilincsben. Hadd meséljem el a mi, madarak szemszögéből, hogyan is néz ki a folyószabályozás árnyoldala.
Az aranykor: A vad, szabad folyó
Emlékszem még azokra az időkre, amikor a folyó élt. Nem volt ez egy statikus, unalmas csatorna, hanem egy örökké változó, izgalmas, vad lény. Az áradások formálták a tájat, új és új kavicszátonyokat mostak partra, amelyek számomra a legbiztonságosabb bölcsőhelyet jelentették fiókáim számára. Ezek a természetes, hol itt, hol ott felbukkanó szigetek tökéletes menedéket nyújtottak a ragadozók elől, hiszen a víz körbeölelt minket, elválasztva a szárazföldi veszélyektől. A folyó sosem volt egyforma két napig. Hol szélesebb, hol keskenyebb volt, mellékágak szőtték át, ártéri erdők ringatóztak a partján, tele élettel.
A víz kristálytiszta volt, mély és sekély részek váltakoztak. A sebesebb szakaszokon rengeteg apró hal, rovarlárva, és egyéb vízi élőlény nyüzsgött. A folyó dinamikája, a folyamatos erózió és feltöltődés hihetetlen biodiverzitást teremtett. Számunkra, a halászó madarak számára, ez az igazi bőség asztala volt. A napsütötte felszínről könnyen lecsaptam a villódzó pikkelyű apróságokra, melyek elengedhetetlenek voltak a túlélésünkhöz. A folyó nem csak táplálékot, de otthont is adott számtalan fajnak: hüllőknek, kétéltűeknek, rovaroknak, és persze a mi, halászó madarak közösségének. Az ökológiai egyensúly törékeny, de akkoriban még stabil volt, az élővilág harmóniában élt a természetes ciklusokkal.
A nagy átalakítás: Az emberi „fejlődés” árnyéka
Aztán jöttek. Először csak szórványosan, aztán egyre többen. Férfiak és nők, hatalmas gépekkel, furcsa tervekkel a kezükben. Azt mondták, „szabályozni” fogják a folyót. Érteni akartam, de a szavaik zűrzavarosak voltak. Árvízvédelemről, hajózásról, mezőgazdaságról beszéltek. Mi csak a változást láttuk, a pusztítást, ami velük érkezett. A folyószabályozás nem volt kegyes. Hatalmas markológépek haraptak a partokba, eltorzítva azokat. Medreket mélyítettek, partokat egyenesítettek, és gátakat építettek. Beton és kő vette át az élő, lélegző föld és homok helyét. A természetes élőhelyek eltűntek, mintha sosem léteztek volna.
A mellékágak, amelyek egykor menedéket nyújtottak a halivadéknak és a felnőtt halaknak egyaránt, fokozatosan elszakadtak a főmedertől. Némelyiket feltöltötték, mások lassan eliszaposodtak, pocsolyákká változva, majd teljesen kiszáradva. Emlékszem a zöldellő partmenti erdőkre, a fák gyökereire, melyek a vízbe nyúltak, táplálékot és búvóhelyet biztosítva. Ezeket kivágták, helyükre egyenes, monoton töltések kerültek. A folyó egykor kacskaringós útvonala kiegyenesedett, mintha valaki egy vonalzóval rajzolta volna meg. A víz gyorsabban folyt le, de valahogy mégis holtá vált.
Elveszített otthonok és kihaló életek
Az első és legfájdalmasabb csapás a fészkelőhelyeink elvesztése volt. A szabályozott folyóban nincsenek már dinamikusan képződő kavicszátonyok. A stabilizált partok nem mozdulnak, nem alakulnak át az áradásokkal. Ahol mégis megmaradt egy-egy apró sziget, ott az emberi tevékenység – a turizmus, a hajózás, a folytonos zavarás – ellehetetleníti a költést. A betonpartokról leperegnek a tojások, a kavicsok nélküli homokos szakaszok nem nyújtanak megfelelő védelmet. Fiókáink sebezhetők, és a ragadozók – a rókák, nyestek, de még a kóbor kutyák is – könnyedén elérik őket a stabilizált partokról. Évről évre kevesebb sikeres költést látunk, a fiókáink alig-alig jutnak el a kirepülésig.
A táplálékforrásunk, a halállomány is drámaian megcsappant. A folyó egységes medre, a lassabb vízsebesség, a homokos fenék helyett iszapos aljzat, mind-mind tönkretette a halak természetes élőhelyeit. A gátak megakadályozzák a halak vándorlását az ívóhelyeikre. Az egykor bővelkedő halivadék eltűnt, mert nincsenek már a védett, sekély mellékágak, ahol felnőhetnének. A víz minősége is romlott. A folyó öntisztuló képessége csökkent, mivel a lassabb áramlás és a meder egyformasága nem biztosítja a természetes szűrő mechanizmusokat. Ráadásul az emberi szennyezés, a mezőgazdasági vegyszerek, a gyárakból származó anyagok, a városi szennyvíz akadálytalanul ömlik a lefojtott folyóba. A vízminőség romlása közvetlenül befolyásolja a halak egészségét és számát, ami ránk nézve végzetes. A tiszta víz, mely elengedhetetlen a halak és a mi táplálkozásunkhoz, ritka kincs lett.
Az elveszett dinamika és a pusztuló életközösségek
A folyó szabályozása nem csupán a medrét érinti, hanem az egész vízi és vízparti ökoszisztémát. A sodrott folyó, mely egykor ezerarcú volt, ma monoton. Az ártéri erdőket, melyek a folyó természetes árvízvédelmi rendszerét képezték, kivágták. Ezek az erdők nem csupán búvóhelyet és táplálékot biztosítottak számtalan élőlénynek, hanem lassították az árvíz levonulását, megkötötték a talajt, és szűrték a vizet. Ma már csak mezőgazdasági területek és lakott települések szegélyezik a töltésekkel védett, egyenes folyót. A természetes vízi növényzet, amely otthont adott rovaroknak és védelmet nyújtott a halivadéknak, szintén eltűnt, mert a meder egyenletessé vált, és hiányoznak a megfelelő, változatos fenékszintű sekély szakaszok.
A folyóval együtt az évszakok ritmusa is megváltozott. Az áradások szabályozottak, a száraz időszakokban a vízszint alacsony és statikus. Nincs meg az a természetes pulzálás, ami az életet élteti. A rovarok, melyek a halak és a mi étrendünk alapját képezik, drámaian megfogyatkoztak. Nincsenek már a gazdag, iszapos partok, ahol a lárváik fejlődhetnének, nincsenek a változatos növényzetű területek, ahol a kifejlett rovarok élhetnének. A tápláléklánc megszakad, és az ökológiai egyensúly felborult. Mi, felpillantó küllők, egyre kevesebb halat találunk, a fészekaljaink kisebbek, és a fiókáink gyengébbek. A túlélésért folytatott küzdelem egyre kilátástalanabbá válik.
A jövőért szóló kiáltás: Lehet-e még remény?
Látjuk az embereket, akik ma már másképp néznek a folyóra. Van köztük, aki észreveszi a mi szenvedésünket, aki megérti, hogy a természet nem korlátozható büntetlenül. Halljuk a „folyórehabilitáció” szót, a „természetes állapot visszaállítása” kifejezést. Látunk apró próbálkozásokat, mellékágak újranyitását, gátak bontását. Reményt ad ez a szívünknek, de a seb mély. Évszázados pusztítást nem lehet pár év alatt helyrehozni.
A folyónak vissza kell adni a szabadságát. Hadd áradjon újra, hadd formálja a tájat. Hadd alakítson ki új kavicszátonyokat, melyek biztonságos fészkelőhelyet biztosítanak. Hadd térjenek vissza a mellékágak, ahol a halivadék felnőhet. Hadd nőjenek újra a partmenti fák, melyek árnyékot és búvóhelyet adnak. A vízminőség javítására van szükség, nem csupán a folyóban, hanem a környezetben is, hogy a szennyezőanyagok ne jussanak be a rendszerbe. Értékelni kell a folyót nem csupán mint közlekedési útvonalat vagy mezőgazdasági vízforrást, hanem mint egy komplex, élő rendszert, melynek minden eleme létfontosságú.
Mi, felpillantó küllők, nem kérünk mást, csak a lehetőséget a túlélésre. A természetes folyók az életet szimbolizálják. Ha megfojtjuk őket, azzal önmagunkat fojtjuk meg. A mi jövőnk, az emberek jövője is a folyóink sorsától függ. Hallják meg a sikolyunkat, mielőtt túl késő lenne. Nézzenek fel, ahogy én teszem, és lássák meg a valóságot a mi magasságainkból. A folyó hív, gyógyulni akar, és mi is vele együtt. Adják vissza neki az életet, hogy mi is tovább élhessünk!