A folyók – ezek az élettel teli, pulzáló vízi utak – sokkal többek, mint egyszerű víztömegek, melyek A pontból B pontba tartanak. Lassan hömpölygő, békés öblök és száguldó, zúgó zuhatagok váltakoznak bennük, egy-egy mozaikos, dinamikus ökoszisztémát alkotva. Ahogy egy folyó lejtése változik, ahogy medre szűkül vagy kiszélesedik, úgy módosul az áramlás sebessége is, ami alapjaiban határozza meg, milyen életformák találhatnak otthonra az adott szakaszban. De vajon hogyan alkalmazkodnak ehhez az állandóan változó környezethez a folyó lakói? És hol találja meg az ideális élőhelyet az egyik legjellegzetesebb, mégis sokak számára rejtélyes halunk, a küllő (Chondrostoma nasus)?
A folyók morfológiája és hidrodinamikája lenyűgöző változatosságot mutat. A hegyvidéki forrásokból eredő patakok meredek lejtőn robognak alá, medrüket sziklák, kövek és kavicsok borítják. Itt az áramlás ereje jelentős, a víz oxigéndús és jellemzően hűvös. Ahogy a folyó lejjebb jut, a lejtés enyhül, a meder kiszélesedik, a sodrás ereje csökken, és finomabb üledék, homok vagy iszap rakódik le az aljzaton. Ezek a „gyors” és „lassú” szakaszok azonban nem mereven elválaszthatók, hanem gyakran átmeneteket képeznek, és egy folyón belül is folyamatosan változhatnak a vízállás, az évszakok és az emberi beavatkozások hatására.
A gyors szakaszok, mint például a hegyi patakok vagy a folyók felső szakaszainak zúgói és sebes folyású része, különleges kihívások elé állítják az itt élő szervezeteket. Az állandó, erős sodrás elmosná azokat, akik nem képesek stabilan megtapadni vagy a vízzel szemben úszni. Az aljzatot jellemzően durva szemcséjű anyagok, például kavics, kő és sziklák alkotják, ahol a táplálékforrásokat leginkább a köveken megtelepedő algák és az áramlattal sodródó apró rovarlárvák, lárvabőrök vagy egyéb detritusz jelenti. Itt élnek például az áramláshoz kiválóan alkalmazkodott botcsinálta pisztrángok, a harcos domolykók, vagy éppen az elevenszülő dunai gőte, melyek mind testalkatukkal (lapított, áramvonalas forma), mind viselkedésükkel (búvóhelykeresés a kövek alatt) tökéletesen idomulnak ehhez a környezethez. A víz oxigénben gazdag, ami létfontosságú az itt élő, nagy oxigénigényű fajok számára.
Ezzel szemben a lassú szakaszok, a folyók alsóbb részein, az öblökben, a holtágakban vagy a szélesebb, mélyebb mederszakaszokon találhatók. Itt a víz alig mozog, vagy csak lassan áramlik. Az aljzat gyakran iszapos, homokos, és a vízi növényzet, a makrofita flóra is sokkal gazdagabb. A lassúbb áramlás miatt a lebegő részecskék, az iszap és a finomabb üledékek leülepednek, ami a víz átlátszóságát is befolyásolhatja. Az oxigénszint ingadozóbb lehet, különösen nyáron, amikor a lebomló szerves anyagok elhasználhatják az oxigént. Ezek a szakaszok bőséges táplálékot és menedéket kínálnak a legkülönfélébb halak és vízi gerinctelenek számára. A pontyok, dévérkeszegek, kárászok, csukák és a törpeharcsák mind ideális élőhelyre találnak a nyugodt, növényzettel benőtt vizekben, ahol gazdag a plankton és a fenéklakó gerinctelenek kínálata.
A küllő, latin nevén Chondrostoma nasus, egy rendkívül érdekes és tipikus folyóvízi halfaj, melynek élőhely preferenciái a folyó dinamizmusához köthetők. Nevét – „orrhal” – az orrához hasonlító, előrenyúló orr-része és az alsó állású, jellegzetesen kaparó szája miatt kapta. Ez a szájforma tökéletesen alkalmazkodott speciális táplálkozási módjához: a köveken és sziklákon megtelepedő algák és más bevonatok (perifiton) legelésére. Teste áramvonalas, ami lehetővé teszi számára, hogy a mérsékelten gyors sodrású vizekben is könnyedén mozogjon. Jellemzően csapatosan, nagy rajokban él, ami védettséget nyújt a ragadozók ellen és hatékonyabbá teszi a táplálékkeresést.
És akkor térjünk rá a lényegre: hol él pontosan a küllő? Bár sokan „gyorsvízi” halként emlegetik, a küllő nem a zúgó patakok legsebesebb szakaszainak lakója, és nem is az iszapos, lassú holtágakban érzi jól magát. A küllő az úgynevezett „paduc régió” tipikus faja, mely a folyók középső szakaszait jelöli. Itt a sodrás mérsékeltől a gyorsig terjedhet, de ami a legfontosabb: a meder aljzata tiszta, kavicsos vagy köves. A küllő előszeretettel tartózkodik a meder sodrásos, de nem extrém sebességű részein, ahol a vízminőség kiváló és az oxigénszint magas. Különösen kedveli azokat a helyeket, ahol a meder egyenletesen lejt, és apró kavicsos vagy durva homokos az aljzat, mivel itt tudja a legkönnyebben legelészni az algabevonatokat a kövekről. A tisztavíz létfontosságú számára, mivel táplálkozásmódja közvetlenül függ a tiszta, fény által átjárható víz által létrehozott algarétegtől.
A küllő a szaporodás idején, tavasszal, jelentős vándorlásokra képes. Ívás céljából gyakran felúszik a folyók felsőbb, gyorsabb szakaszaira, patakokba, ahol az ikráit a kavicsos aljzatra rakja le. Ezek a kavicsos medrű területek elengedhetetlenek a szaporodásához, mivel az ikráknak friss, oxigéndús vízre és stabil aljzatra van szükségük a fejlődéshez. Az ivadékok kikelésük után a sekélyebb, növényzettel védett területeken fejlődnek, majd ahogy növekednek, visszatérnek a sodrásosabb, táplálékkal dúsabb szakaszokba. A tél beálltával a küllő rajok mélyebb, nyugodtabb medencékbe vagy szakaszokba húzódnak, ahol áttelelhetnek a hideg és a jég elől.
A küllő tehát egy igazi indikátor faj. Jelenléte egy adott folyószakaszon jó vízminőségre és természetes mederviszonyokra utal. Érzékenyen reagál a folyók szabályozására, a meder kotrására, a gátépítésekre és a vízszennyezésre. A meder átalakítása, a kavicsos aljzat eltűnése, az áramlás homogenizálása vagy a vízszennyezés mind komoly fenyegetést jelentenek számára. A szennyezőanyagok nemcsak közvetlenül károsítják, hanem azáltal is, hogy elpusztítják az algákat, amelyek a táplálékforrását képezik, vagy beborítják a kavicsokat, akadályozva a légzését és a szaporodását. A folyók természetes dinamikájának megőrzése, a változatos mederképek és az átjárhatóság biztosítása elengedhetetlen a küllő populációk fennmaradásához.
A folyók ökológiai sokféleségének kulcsa éppen a sebességi zónák és az élőhelyek változatosságában rejlik. A gyors és lassú szakaszok nem egyszerűen különálló egységek, hanem egy összefüggő, dinamikus rendszer részei, ahol az egyik szakasz hatással van a másikra. A gyors vizek oxigénnel látják el a lassabb szakaszokat, a lebegő táplálékanyagok a sodrással jutnak el a downstream területekre, és a halak, mint a küllő, folyamatosan vándorolnak a különböző zónák között, kihasználva azok eltérő előnyeit. Egy egészséges folyó nemcsak a küllőnek, hanem számos más állat- és növényfajnak is otthont ad, hozzájárulva a régió biológiai sokféleségéhez és az ökoszisztéma stabilitásához.
A folyóparti élővilág megfigyelésekor érdemes tudni, hogy a folyóvízi halak – és különösen a küllő – számára a legideálisabb élőhely nem egyetlen, monoton környezet, hanem a mozaikos, változatos folyószakaszok összessége. Azok a területek, ahol a mérsékelten gyors sodrás tiszta, kavicsos mederrel párosul, jelentik a küllő paradicsomát. Ezek a zónák kínálják a megfelelő oxigénszintet, a legelészéshez szükséges aljzati bevonatokat, és a biztonságos ívóhelyeket. A folyók élőhelyeinek megértése és védelme nemcsak a küllő, hanem az egész folyóvízi biodiverzitás szempontjából kulcsfontosságú. A jövő folyói akkor lesznek egészségesek és élők, ha megőrizzük természetes, dinamikus változékonyságukat, és lehetőséget adunk a vizek lakóinak, hogy megtalálják saját „szívverésüket” a folyók lassú és gyors szakaszainak bonyolult labirintusában.
Végső soron a küllő története a folyók bonyolult ökológiájáról, az alkalmazkodás csodájáról és az emberi beavatkozások hatásairól mesél. Mint olyan, ami a folyók középső szakaszait részesíti előnyben, a küllő érzékenyen reagál az olyan változásokra, amelyek a víz tisztaságát, az áramlási viszonyokat és a meder szerkezetét érintik. Védelme és a természetes folyóvízi élőhelyek megőrzése létfontosságú feladatunk, hogy ez az egyedi és értékes halfaj még sokáig gazdagítsa vizeinket és emlékeztessen minket a folyók rejtett, de annál lenyűgözőbb világára.