Minden horgász életében eljön az a pillanat, amikor a pusztán a fogás öröme mellett valami mélyebb, spirituálisabb kötelék fűzi a vízhez. Számomra ez a pillanat azzal a gondolattal érkezett el, hogy létezik a folyóban egy lény, egy „királynő”, amely nem csupán egy hal, hanem a víz, a természet, a kitartás és a tisztelet megtestesítője. Nem feltétlenül egy specifikus fajról van szó, sokkal inkább egy legendás, elképesztő méretű és intelligenciájú példányról, amely évek óta dacol a horgászokkal, és minden egyes alkalommal újabb leckével szolgál. Ez a „királynő” a Dunát jelképezi számomra, annak erejét, titkait és végtelen szépségét. Ennek a cikknek az a célja, hogy megosszam veletek ennek a legendás lénynek a nyomában töltött éveim, s az egyetlen, felejthetetlen találkozásom történetét, ami örökre megváltoztatta a horgászathoz való hozzáállásomat.
A hívás: a folyó és a „királynő” legendája
A Duna, ez a hatalmas, élettől pezsgő folyó mindig is a szívem csücske volt. Gyermekkorom óta rengeteg órát töltöttem a partjain, figyelve a vízi világ rejtett mozgását. Eleinte a pontyok, a harcsák és a süllők jelentették a kihívást, de ahogy telt az idő, egyre többet hallottam, és magam is tapasztaltam a „legendás halak” történeteit. Ezek a mesék arról szóltak, hogy a folyó mélyén él egy óriási, bölcs példány, amely mintha ismerné a horgászokat, kifoghatatlan lenne, és minden alkalommal túljárna az eszükön. Egy ilyen hal elcsípése nem csupán sporthorgászat, sokkal inkább egyfajta beavatás, a folyóval és önmagaddal való harmónia megtalálása. Számomra ez a hal lett a „királynő”. Nem feltétlenül a legnagyobb, de a legravaszabb, a legöregebb, a leginkább a folyó szellemét megtestesítő hal. Ezt a kihívást tűztem ki célul magamnak: megpróbálom elkapni, vagy legalábbis találkozni vele, s tisztelettel visszaengedni birodalmába.
A felkészülés: több mint felszerelés
A „királynő” nyomában járva a felkészülés sosem csupán a megfelelő bot, orsó vagy csali kiválasztásáról szólt. Sokkal inkább egy mentális és szellemi utazás volt. Rengeteg időt töltöttem a folyó tanulmányozásával. Megfigyeltem az áramlatokat, a víz színét, a halak mozgását, a madarak repülését. Olyan helyeket kerestem, ahol a víz mélysége, az aljzat jellege és a táplálékforrások ideális élőhelyet biztosíthatnak egy ilyen nagy, óvatos halnak. Órákig képes voltam csak ülni és figyelni, megérezni a folyó lüktetését. Ez a fajta felkészülés türelemre tanított, és arra, hogy a természet ritmusára hangolódjam. A felszerelés persze elengedhetetlen volt: erős, megbízható botokat, masszív orsókat, vastag, kopásálló zsinórokat választottam. A csalik terén is kísérleteztem, a természetes csalik (bojli, pellet, haldarabok) mellett saját keverékeket is készítettem, bízva abban, hogy valami egyedi vonzza majd a „királynő” figyelmét. De a legfontosabb „felszerelés” a kitartás és a soha nem múló hit volt.
Az expedíciók: türelem, remény és kudarcok
Évek teltek el kutatással, kísérletezéssel. Számtalan alkalommal indultam útnak, hajnalban, sötétben, esőben, szélben. Voltak napok, hetek, amikor egyetlen kapás sem volt, vagy ha mégis, az csak egy kisebb példány volt. De minden egyes alkalommal tanultam valamit. Megtanultam, hogy a kudarc nem a vég, hanem egy új kezdet, egy lehetőség a javításra. A Duna sosem hazudik, mindig megmutatja a valódi arcát. Voltak csalódott pillanatok, amikor úgy éreztem, a „királynő” talán csak a képzeletemben létezik, vagy soha nem fogom megpillantani. De valami mindig visszahúzott a vízhez. A folyó morajlása, a friss levegő, a hajnali köd misztikuma, mind-mind azt suttogta: „gyere vissza, még nincs vége a történetnek”. Ezek az expedíciók nemcsak horgásztudásomat mélyítették, hanem karakteremet is formálták. Megtanultam a valódi türelem és alázat jelentését a természet előtt.
A pillanat: a harc kezdete
Egy nyári hajnalon, amikor a nap még csak ébredezett a fák mögül, és a víz felszínén vékony ködfátyol lebegett, ismét a kedvenc helyemen ültem. A csendet csak a madarak éneke és a folyó andalító morajlása törte meg. Két botom volt bevetve, mindkettőn gondosan összeállított csalikkal, a mélyebb részekre célozva. Hirtelen, minden előjel nélkül, az egyik bot spicce vadul megrándult, majd az orsó féke felüvöltött. Olyan erővel húzta a zsinórt, amilyet még soha nem tapasztaltam. Az adrenalin azonnal elöntött. Tudtam. Ez az. A „királynő” éppen most vette fel a csalit. Gyorsan felvettem a botot, meghúztam a zsinórt, és éreztem a súlyt, az elképesztő erőt a túlsó végén. A bot karikában hajolt, az orsó sikított, ahogy a hal métereket vitt a zsinórból az áramlással szemben. Ez nem egy átlagos kapás volt; ez egy epikus harc kezdete volt.
A csata: akaratok ütközése
A következő percek, amik óráknak tűntek, maga a tiszta, zsigeri horgászélmény esszenciáját jelentették. A „királynő” rendkívül erőteljesen védekezett. Először a folyó közepére próbált menni, kihasználva az áramlatot, hogy kifárasszon. Utána a mederfenéken maradt, mintha beásná magát, és ellenállna minden húzásnak. Minden egyes mozdulatánál éreztem a súlyát, a hatalmas farokúszójának erejét, ahogy a vízzel birkózik. A karjaim fáradni kezdtek, de a fejem tiszta volt. Minden mozdulatomat a halra figyelve, precízen végeztem. Pumpáltam, húztam, majd engedtem a zsinórt, amikor ellenállhatatlanul megindult. A bot folyamatosan dolgozott, elnyelve a rántásokat, az orsó féke zsinórt adott, majd visszavettem. Ez egy igazi sakkjátszma volt két akarat között: az enyém, hogy felhozzam, és az övé, hogy a mélyben maradjon, szabadon. A folyó, a mi csataterünk, néma tanúja volt ennek a küzdelemnek. A percek múlásával lassan, de biztosan éreztem, hogy a hal ereje apadni kezd, bár még mindig elképesztő volt.
A találkozás: fenség a felszín alatt
Végül, hosszú percek vagy talán egy örökkévalóság után, valami fényes és hatalmas dolog kezdett derengeni a víz alatt. Ahogy közelebb került, a szívem a torkomban dobogott. Először a sötét hátát pillantottam meg, majd az oldalán lévő, ezüstösen csillogó pikkelyeket. Ahogy a felszínre hoztam, a lélegzetem is elállt. Egy hatalmas, gyönyörű ponty volt. Nem csupán nagy, hanem elképesztően arányos, hibátlan, mintha a folyó maga faragta volna tökéletesre. A szemeiben ott volt az öregedés bölcsessége és a túlélés makacssága. Számomra ő volt a „királynő”. A becsült súlya jóval meghaladta a 20 kilogrammot, de ez csak egy szám. A pillanat, a találkozás volt az, ami igazán számított. Láttam a horgot a száján, óvatosan, gyorsan lefogtam, és megtartottam a matracra helyezve. A kezeim remegtek az adrenalintól és a tisztelettől.
A búcsú: tisztelet és megőrzés
Nem volt kérdés, mi a következő lépés. A sporthorgászat alapelvei szerint cselekedtem, és azonnal tudtam, hogy a „királynőnek” vissza kell térnie birodalmába. Gyorsan készítettem néhány fényképet, hogy megörökítsem a pillanatot, ami örökre beégett az emlékezetembe. Az óvatos mérlegelés után (a pontos súlyát megtartom magamnak, ez a királynő titka marad), lassan a vízbe emeltem. Egy ideig még tartottam, amíg éreztem, hogy visszanyerte erejét. Majd egy utolsó, gyengéd lökés, és a „királynő” egy lassú farokcsapással eltűnt a mélyben. Ahogy néztem, ahogy elúszik, egyfajta béke és megelégedettség árasztott el. Nem a fogás volt a lényeg, hanem a találkozás, a küzdelem, és a tudat, hogy ez a csodálatos lény továbbra is a Duna mélységeit lakhatja, és talán más horgászok is találkozhatnak vele a jövőben. A visszaengedés volt a legnagyobb elismerés és tisztelet a hal iránt.
A tanulság: több mint horgászat
Ez az élmény örökre megváltoztatta a horgászathoz való hozzáállásomat. Megtanultam, hogy a horgászat nem csupán a halak kifogásáról szól, hanem sokkal inkább a természettel való kapcsolódásról, a türelemről, a kitartásról, az alázatról és a tiszteletről. A „királynő” nyomában járva nemcsak egy halat kerestem, hanem önmagamat is. Megtaláltam a békét a folyó partján, a csendben, a várakozásban. Megtanultam olvasni a víz jeleit, és megérezni a természet lüktetését. A horgászat számomra már nem csupán egy hobbi, hanem egy életforma, egy meditáció, egy állandó tanulás. Minden egyes alkalommal, amikor a vízparton ülök, eszembe jut a „királynő” és az a felejthetetlen hajnal. Tudom, hogy ő továbbra is a folyó mélyén él, és talán egyszer újra keresztezik egymást az útjaink. De még ha soha nem is találkozunk újra, a tanulságot, amit tőle kaptam, örökre magammal viszem. Ez az élmény a horgászat igazi esszenciáját adta: a vadon iránti tiszteletet, a zsinór végén lévő élet csodálatát, és azt a tudatot, hogy néha a legnagyobb győzelem az, ha elengedjük azt, ami a miénk lehetne. Így válhatunk mi is a folyók méltó horgászaivá, és talán egy napon mi is találkozhatunk a saját folyónk „királynőjével”.