A vizes élőhelyek felett olykor egy furcsa, mélabús, fuvolázó hang hallható, mely mintha az elmúlt idők távoli visszhangja lenne. Ez a jellegzetes hang a fenékjáró küllő (Numenius arquata) hívása, az egyik legnagyobb és legikonikusabb gázlómadáré Európában. Gyakran nevezik „csendes megfigyelőnek„, mert bár hangja messzire hallatszik, maga a madár sokszor észrevétlenül, méltóságteljesen mozog a hosszú fűben vagy a sekély vízben. Ez a cikk a fenékjáró küllő lenyűgöző életmódjába, szokásaiba és a rá leselkedő veszélyekbe nyújt betekintést, feltárva, miért is vált ez a különleges madár a természetvédelem egyik szimbólumává.
A fenékjáró küllő azonnal felismerhető karcsú, mégis robusztus testalkatáról és rendkívül hosszú, lefelé ívelő csőréről. Testhossza elérheti az 50-60 centimétert, szárnyfesztávolsága pedig a méteres távolságot is meghaladhatja, így valóban impozáns látványt nyújt. Tollazata rejtőszínű, általában barnás-szürkés árnyalatú, sötét csíkozással, mely kiválóan elrejti a környezetében. Lábszíne a szürkétől a kékes árnyalatig változhat. Különösen jellegzetes a csőre, mely a hímeknél rövidebb, a tojóknál hosszabb és íveltebb, akár 15-20 centiméteresre is megnőhet. Ez a speciális anatómiai adaptáció kulcsfontosságú a táplálkozásában, lehetővé téve számára, hogy mélyen a sárba vagy a talajba hatolva kutassa fel kedvenc zsákmányát. A hosszú lábai szintén segítik a sekély vízben és a magas fűben való mozgást.
A fenékjáró küllő rendkívül sokféle élőhelyen megél, de elsősorban a nyílt, nedves területeket kedveli. Költőterületei jellemzően kiterjedt mocsarak, láprétek, tőzeglápok, nedves legelők és hegyvidéki gyepek, Skandináviától kezdve egészen Szibériáig és Kínáig. Európában a populációk elterjedése széleskörű, de egyes területeken, így hazánkban is, drámai mértékű csökkenés tapasztalható. Magyarországon elsősorban a Hortobágy, a Kiskunság és a Tisza-tó környéke ad otthont e madárnak, de mint vonuló és telelő faj is megfigyelhető. A téli hónapokat általában Nyugat-Európa és Afrika partmenti területein tölti, ahol a torkolatok, iszapos partok és sós mocsarak biztosítanak bőséges táplálékot és menedéket. A vándorlása során jelentős távolságokat tesz meg, ami rávilágít az útvonalán található pihenőhelyek, ún. „stopover” területek létfontosságú szerepére.
A fenékjáró küllő táplálkozása szorosan kapcsolódik egyedi csőrformájához. Fő táplálékforrását a talajban és az iszapban élő gerinctelenek, elsősorban földigiliszták, rovarlárvák, csigák és puhatestűek képezik. Hosszú, érzékeny csőrével mélyen a talajba szúr, tapintással lokalizálja a zsákmányt, majd ügyesen kihúzza azt. Ezt a módszert szondázó táplálkozásnak nevezzük. A sekélyebb vizekben rákfélékkel és kisebb halakkal is kiegészítheti étrendjét. Nyaranta, különösen a költési időszakban, előfordulhat, hogy bogyókat, sőt, alkalmanként kisebb békákat vagy gyíkokat is fogyaszt. Jellemző rá a lassú, megfontolt járás, miközben folyamatosan szondázza a talajt, feje hol egyik, hol másik oldalra fordul. Megfigyelhető az is, ahogy a mezőgazdasági területeken, frissen felszántott földeken követi az ekét, kihasználva a felszínre került zsákmányállatokat.
A fenékjáró küllők a tavasz beköszöntével érkeznek vissza költőterületeikre, ahol a hímek látványos udvarlási repüléssel és jellegzetes, vibráló hangjukkal igyekeznek felkelteni a tojók figyelmét. A párzás után a fészeképítés következik, ami általában egy egyszerű mélyedés a talajban, gyakran egy fűcsomó vagy más növényzet takarásában. A fészek alapját puha növényi anyagokkal bélelik ki. Április végétől június elejéig a tojó általában 3-4, barnás-olajzöld színű, sötét foltokkal tarkított tojást rak, melyek kiválóan beleolvadnak a környezetbe. Mindkét szülő részt vesz a tojások kotlásában, ami körülbelül 27-29 napig tart. A fiókák fészekhagyóak, azaz kikelésük után rövid időn belül képesek önállóan táplálkozni és mozogni, bár szüleik eleinte még gondoskodnak róluk és védelmezik őket a ragadozóktól. Képesek gyorsan futni, és rejtőszínük kiválóan álcázza őket. A fiatal madarak körülbelül 5-6 hetes korukra válnak röpképesekké, ekkorra önállósodnak teljesen, és felkészülnek első nagy vándorlásukra. A fenékjáró küllők átlagos élettartama vadon körülbelül 10-15 év, de ismertek idősebb, akár 30 év feletti egyedek is.
A fenékjáró küllő vándorlása az egyik leglátványosabb esemény a madárvilágban. A hideg északi és közép-európai költőterületekről a madarak ősszel délre indulnak, hogy enyhébb éghajlatú területeken, Nyugat-Európa és Afrika partvidékein, valamint Dél-Ázsiában teleljenek. A vonulás során hatalmas csapatokba verődhetnek, különösen a tengerparti területeken vagy a nagyobb torkolatoknál. A fiatal madarak gyakran a felnőttektől függetlenül, vagy kisebb csoportokban indulnak útnak. Az útvonalukon stratégiai fontosságúak a pihenő- és táplálkozóhelyek, ahol feltölthetik energiaraktáraikat a hosszú út előtt. Tavasszal, februártól áprilisig térnek vissza költőterületeikre, hogy újra elkezdjék a szaporodási ciklust. A vándorlási útvonalak és a telelőhelyek megismerése kulcsfontosságú a faj védelmében, hiszen ezek az élőhelyek is ki vannak téve az emberi beavatkozásnak.
A fenékjáró küllő jellegzetes hangja talán a legemlékezetesebb jellemzője. A hívása messze hangzó, fuvolázó, melankolikus „kuu-lii” vagy „cur-lee” hangsor, melyről angol nevét (curlew) is kapta. Ez a hang a költőterületeken különösen gyakran hallható, és elengedhetetlen a faj felismeréséhez, valamint a hímek területvédelméhez és a párok közötti kommunikációhoz. Az udvarlás során a hímek egy jellegzetes, vibráló, gurgulázó hangot is kiadnak. Veszély esetén éles, riasztó hangokkal figyelmeztetik egymást és fiókáikat. A madarászok és a természetjárók számára a küllő hangja a tavasz és a vad, érintetlen tájak eljövetelét jelenti, mely mélyen beleivódott az európai folklórba és irodalomba is.
Sajnos a fenékjáró küllő, ez a „csendes megfigyelő”, az elmúlt évtizedekben drámai mértékű populációcsökkenést szenvedett el Európa-szerte. Az IUCN Vörös Listáján „mérsékelten fenyegetett” (Near Threatened) kategóriába sorolták, de egyes régiókban, mint például az Egyesült Királyságban vagy Írországban, és sajnos hazánkban is, kritikusan veszélyeztetett fajnak számít. Ennek okai összetettek és több tényezőre vezethetők vissza:
- Élőhelyvesztés és degradáció: Talán a legjelentősebb fenyegetés a vizes élőhelyek, mocsarak, láprétek és nedves gyepek eltűnése. A mezőgazdasági területek intenzifikálása, a lecsapolás, a monokultúrás gazdálkodás, a legelők beerdősítése vagy beépítése mind-mind elveszi a küllőktől a költő- és táplálkozóterületeket.
- Mezőgazdasági gyakorlatok: A korai kaszálás, a növényvédő szerek és műtrágyák túlzott használata tönkreteszi a fészkeket, elpusztítja a fiókákat és csökkenti a táplálékforrásokat. A gépesített mezőgazdaság nem ad esélyt a fészkeknek és a tojásoknak.
- Ragadozók fokozott nyomása: A természetes ragadozók, mint a róka, borz, menyét, vagy a varjúfélék populációja növekedett az emberi tevékenység (pl. hulladék, könnyen hozzáférhető élelemforrások) miatt. A küllő fészekhagyó fiókái különösen sebezhetőek.
- Zavarás: A megnövekedett emberi jelenlét, a turizmus, a szabadidős tevékenységek (pl. horgászat, túrázás, kutyasétáltatás) a költési időszakban komoly zavarást okozhatnak, ami a tojások elhagyásához, a fiókák pusztulásához vezethet.
- Klímahatás: A klímaváltozás hatásai, mint az aszályok, az árvizek vagy a szokatlan időjárási események, szintén negatívan befolyásolhatják a költési sikert és a táplálék elérhetőségét.
A fenékjáró küllő védelme globális és helyi szinten is kiemelt prioritást élvez. Számos nemzetközi és nemzeti program indult a faj megmentésére:
- Élőhely-rekonstrukció: A legfontosabb lépés a vizes élőhelyek helyreállítása, mocsarak újraárasztása, nedves rétek fenntartása és a legeltetési rendszerek visszaállítása.
- Fenntartható mezőgazdaság: Ösztönözni kell a gazdákat olyan gyakorlatok bevezetésére, melyek figyelembe veszik a vadon élő állatok igényeit, például későbbi kaszálás, kaszálatlan sávok meghagyása a fészkek körül.
- Ragadozókezelés: Egyes területeken indokolt lehet a ragadozók szelektív kezelése, különösen a kritikus költési időszakban.
- Tudatosság növelése: Fontos, hogy a közvélemény megismerje a fajt és a rá leselkedő veszélyeket, hogy támogassák a védelmi erőfeszítéseket.
- Kutatás és monitoring: A populációk folyamatos nyomon követése és a viselkedésük kutatása alapvető fontosságú a hatékony védelmi stratégiák kidolgozásához.
A fenékjáró küllő nem csupán egy madár, hanem egy igazi kulturális ikon is, különösen az Egyesült Királyságban és Írországban, ahol „a mocsarak hangja” néven is emlegetik. Melankolikus hívása számos költőt és írót megihletett, és gyakran szerepel a népdalokban, legendákban. Jellegzetes sziluettje és átható hangja mélyen beivódott az emberi tudatba, mint a vad és érintetlen táj szimbóluma. A madár jelenléte indikátora egy adott élőhely ökológiai állapotának, így a fenékjáró küllő megőrzése valójában sok más faj és egy egész ökoszisztéma fennmaradását jelenti. Ezért is létfontosságú, hogy ne csak tudományosan, hanem emberi, érzelmi szinten is kötődjünk ehhez a különleges fajhoz, és megértsük, miért érdemes harcolni a jövőjéért.
A fenékjáró küllő, ez a magányos, mégis oly jellegzetes hangú madár a nedves rétek, mocsarak és nyílt tájak csendes őre. Élete, a hosszú vándorlásoktól a rejtett fészkekig, a természet csodálatos alkalmazkodóképességének és törékenységének szimbóluma. Jelenlegi helyzete azonban sürgős cselekvésre ösztönöz bennünket. Ahhoz, hogy a jövő generációi is hallhassák mélabús hívását, és láthassák méltóságteljes alakját, azonnali és összehangolt védelemre van szükség. Rajtunk múlik, hogy ez a „csendes megfigyelő” továbbra is a magyar tájak és az európai vadvilág szerves része maradhasson. Legyünk mi magunk is „csendes megfigyelők”, akik figyelnek a természet jelzéseire és cselekednek a jövőért.